A háború vietnami szemmel
Vietnam mindig is egységes ország, nem osztható szét két részre. A Genfi Konferencián a felek megállapodtak abban, hogy két éven belül népszavazást tartanak az ország egyesítéséről. A választás azonban elmaradt Amerikának köszönthetően, mert egyértelmű Ho Chi Minh győzelmet jelentett volna, szerintük pedig a kommunisták nem uralkodhatnak Délkelet-Ázsiában. Ngo Dinh Diem vezetésével létrehozták a lázadó kormányt, akik akartak szakadni az országtól. Ezzel Amerika és a dél-vietnami kormány felrúgta a Genfi Egyezményt. Miután 56-ig nem történt semmi, a hazafias dél-vietnamiak létrehozták a Független Nemzeti Felszabadítási Frontot, amit Viet Cong-nak hívnak délen.
1959-ben kezdődött meg a Dong Khoi mozgalom. Ez egy tömeges népfelkelés, s egyben az amerikaiak jobb keze ellen, a Diem-rendszer ellen irányuló politikai csata. A lázadók fegyveres erővel tiporták el a békés tüntetőket, s ez néhány helyen fegyveres összetűzéshez vezetett. Észak-Vietnamnak sikerült pszichológiailag a déli lakosság nagy részét maga mellé állítani, s ez az egyik alapja stratégiájának. Ekkor már érezték a háború szelét. "Amerika egy hadakozó állam, ezért dél felszabadítása háborúba fulladhat. Ezt a háborút pedig meg kell nyernünk." - jelentette ki a Vietnami Kommunista Párt. A földművelők segítségével el tudták rejteni a katonákat, néhány ház alatt alagút indult ide-oda. A szabadságharcosok, akik akár életüket, sorsukat is feláldozzák a hazáért, elvegyültek a nép között, élik az egyszerű ember életét, miközben hírszerző tevékenységeket folytatnak. Néhányuknak még a magasabb tisztségeket is sikerül kivívniuk.
1959-ben ugyanakkor megkezdődött a Ho Chi Minh ösvény kiépítése. Célja az utánpótlás szállítása a déli gerillák számára és a katonai pozíció megtartása. Ez volt Észak-Vietnam gerince, a vietnami stratégia másik fontos pontja. Mivel a fegyverzet nem volt jelentős sem darabszámban, sem minőségben, nem lett volna esély, ha nyíltan vállalnak csatát, inkább a gerillaharcot választották. Az országon végighúzódó dzsungel kitűnő búvóhely volt, s akkor támadtak, amikor akartak, amikor az ellenséget meg lehetett lepni. Eközben a dél-vietnamiakat is folyamatosan gyengítették lányokkal és kábítószerekkel. Az idő során felgyülemlett hadseregbeli fegyelmezetlenség is tényezője a majdani északi győzelemnek.
A Stanley Taylor-terv (ST) szerint a dél-vietnamiakat stratégiai falvakba telepítették, korlátozva ezzel mozgásszabadságukat. Az egy helyre összegyűjtött nép jobban ellenőrizhető, mint az elszórt tanyák, kisebb falvak, így jobban kivédhetőek gerilla támadások. A déli vezetés akár fegyverrel is kényszerítette a lakosságot, hogy hagyják el otthonjaikat, sőt maga építse meg saját falvát. Sikerült 10 millió embert bekényszeríteni 16000 ilyen stratégiai faluba, de ez hamarosan elégedetlenséghez vezetett, s az északi katonák segítségével a felét lerombolniuk.
Ap Bac-ban, a felszabadítók egyik stratégiai pontján történt egy nagyobb csata. A létszámba 10-szeres túlerő, ami fegyverben is sokkal fejlettebb, mint a szabadságharcosok, vereséget szenvedett az északi katonák által támogatott gerillák ellen. A siker talán annak is köszönhető, hogy ugyanekkor tüntetés tört ki a környéken. A helyiek élő pajzsként védték otthonjaikat, a dél-vietnami családok demonstráltak családtagjaikért. "Olyan kérésekkel álltak elő, mely elbizonytalanította az ellenfélt, s növelte Ap Bac esélyét." A győzelem példakép lett mindenki számára.
A ST terv másik része dél megerősítése katonailag. Amerika nagy számmal ontotta pénzét, fegyvereit, hadijárműveit, tanácsadóit és katonáit Vietnamba. Ez volt valójában az egyetlen pont, ami igazán megvalósult, mert Dél-Vietnam erős állammá tétele 1965-re sem vált be.
A sikertelen ST tervet váltotta a Johnson - McNamara terv. Ez lényegében azonos a ST tervvel, tehát továbbra is támogatják a dél-vietnami kormányt katonailag. A terv további része az északi légi pusztító hadjárat, hogy elrettentse azt a déliek segélyezésétől. "Szerintem az ilyesfajta harc, mint Ha Noi bombázása, csak megerősíti a vietnamiak lelkét." - állítja egy amerikai katona, s valójában ez így is volt. A növekvő bombamennyiség csak fokozta az Amerika-gyűlöletet, s buzdítja a népet, hogy még keményebben álljanak ellen. A gerillák továbbra is sikeresek, komoly anyagi kárt okozva az ellenségnek. A veszteségek miatt a légi csapások nagyobb szerepet kaptak.
Hogy törvényesen bejuthassanak Észak-Vietnam területére, indokot kellett keresni. 1964 augusztusában az amerikai Maddox hadihajót megtámadta a vietnami torpedónaszád nemzetközi vizeken. Ez jó ürügyet adott Johnsonnak ahhoz, hogy Észak-Vietnamra is kiterjessze a háborút. Amerika megkezdte első pusztító háborúját Észak-Vietnamban, amit Johnson 1968-ban leállított, hogy jobb esélyekkel induljon az elnökválasztáson.
Valójában miért is voltak a Tonkini-öbölben? Akármi lehet a válasz, a cselekedet egyértelmű: nem jó szándékból tartózkodtak ott, Vietnam vizeinek megsértése pedig egyenesen jogot sért. Miért ment Amerika egy igazságtalan háborúba, miért avatkozott bele belügyébe? A fegyverkezési versenyt tartani kellett, az új fegyvereknek terep kellett a teszteléshez. Erre kitűnő helynek tűnt Vietnam, de később nagyon megbánták. A repülőket százával lőttük le, az amerikai veszteség jelentős. A másik ok a gazdasági uralom kiterjesztése. Az értékeket kivonták az anyaországba, a munkaerőt kihasználják, az országot kifosztják. Érthető tehát, hogy a harcok nemcsak Vietnam területén folytak, hanem kiterjedtek egész Délkelet-Ázsiára.
A kisebb összeütközések, a légi csapások sikertelensége, a déli kormány korruptsága, szervezetlensége egymást követő puccsokat, kormányváltásokat eredményezett. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a hataloméhes, katonailag befolyásos dél-vietnami államférfiak miatt volt, mások az amerikaiak művét látják benne. Mivel Dél-Vietnamot Amerika jobb kezeként tekintette, olyan vezető kellett az élére, akit lehetett irányítani, a vezetők érdekei pedig sokszor ellenkezett a hódítók érdekeivel. Az "útközbeni lóváltás" végigkísérte a háború történetét, főleg akkor, amikor gyenge a hadsereg.
Sok évi szervezés után 1968-ban holdújévi ünnepén megkezdődött a Tet-offenzíva, ahol Észak-Vietnam nagyszabású támadást indít Dél ellen, kihasználva a dél-vietnamiak ünnepelését. A hadsereget sok népfelkelő fogadta, erősítve a felszabadítást. A legnagyobbak Hue-ben, a régi királyi városban, és Saigonban történtek. Sajnos a szabadságharcosok nem voltak elég erősek ahhoz, hogy mind az Amerikaiakat, mind a lázadó déli kormányt megbuktassák. Az elfoglalt területeket visszafoglalták a déliek, a népfelkelőkön kegyetlen bosszút álltak. A támadás az első fegyverpróba volt, mely megmutatta a déli védelem gyengeségeit, képet adott a további lehetőségekről. 1968-tól elkezdődtek a béketárgyalások. Amerikában és a világ többi részén pedig tüntetéseket szervezett az amerikai mészárlás ellen, leghevesebben a My Lai mészárlást megörökítő képek nyilvánosságra hozásakor.
A közvélemény arra kényszerítette az amerikaiakat, hogy visszavonuljanak, azonban nem akartak vereséget szenvedni. Ezen célból kezdték el a vietnamizálást, azaz a vietnami katonák kiképzését, a vietnami hadsereg megerősítését. Ez volt az ún. Tisztességes Fegyverszünet. "A vietnamizálás csak ürügy volt az USA-nak, hogy magukra hagyják a dél-vietnami népet" - mondta Thieu, az akkori dél-vietnami elnök.
1971 - a vietnamizálás első próbája a laoszi hadművelet. Célja a déli utánpótlás elvágása. A terv kitudódott, ezért a megszállókat tűzzápor fogadta. 43 napos harc és súlyos veszteségek után a déli sereg visszavonult. Világossá vált, hogy Dél-Vietnam nem tudja egyedül megnyerni a háborút.
Egy évvel később, 1972-ban Nixon légi csapást rendelt észak ellen, néhány hónappal később leállítja, mert folynak a béketárgyalások. A tárgyalások viszont sikertelenek, ezért Washington ismét bombázta Észak-Vietnamot a 20 szélességi körtől kezdve. A 12 napos szőnyegbombázás viszont nem hozott Amerika számára nagy sikert: 81 repülőgépet veszett el, abból 34 B52 és 5 F111, 9 hadihajót elsüllyesztettek, 44 pilótát élve elfogtak. Ez volt a "légi Dien Bien Phu" (Dien Bien Phu-nál arattak végső győzelmet a franciák felett a vietnamiak). Végül kénytelennek voltak kivonulni Vietnamból az USA, dollármilliárdokat otthagyva, emberélet ezreit kioltva, semmiféle sikerrel.
Az amerikai kormány tevékenysége Vietnamban emberellenes, igazságtalan. Észak-Vietnam pusztító bombázása és a dél-vietnamiak mészárlása kegyetlenség, fasiszta módszer. Washington csak hadierejére, légi fölényére támaszkodott, de nem számolt a vietnami nép hazaszeretetével, elszántságával, egységességével, így elvesztették a háborút, mely rossz célt szolgált.
Az addigra legyengített Dél-Vietnam jelentette az utolsó akadályt az egységes Vietnam megteremtéséhez. 1975 tavaszán megindul a felszabadítás. A Ho Chi Minh ösvény állomásain már készen várakoztak a katonák. Először a stratégiailag fontos fennsíkot foglalták el, innen indítottak támadásokat. A dél-vietnami seregnek esélye nem volt, a félelem úrrá lett rajtuk, megfutamodtak. A katonák eltüntették minden olyan holmit, ami arra utalt volna, hogy ők déliek. Volt, aki megszegte a parancsot, ellenállt feletteseinek, s akár át is állt az északiakhoz. A vezetésben sem volt hidegvér. Az elnökök sorra mondtak le, aki gazdag volt, az menekült, ahogy csak tudott. Káosz uralkodott Saigon utcáin. Május elejére felszabadult az ország. Vietnam győzelmet aratott 20 éves harc után.