Társadalmi következmények
Az amerikai elnök és a politikusok más véleményen voltak, mint a legtöbb közember. Ők a gazdasági és politikai lehetőségeket látták és természetesen félték a harcokban. Amikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a szovjet és a kínai befolyás mennyire érződik Vietnamban, beavatkoztak. Bár a vietnamiak szabadságharcként emlegetik ezt a korszakot, az amerikai tankönyvekben a kommunizmus megállítása érdekében tett jótéteményként szerepel. Ez természetes is, mindkét fél elfogult, ez mindig így van. De azért furcsa, hogy mennyire másként jelenik ez meg az amerikai társadalom különböző rétegeiben.
A vietnami háború egyik legnagyobb hatása az amerikai társadalomra volt. Megosztotta a társadalmat minden irányban. Generációnként, politikai beállítottság szerint, anyagilag... Az amerikai nép ketté vagy inkább három felé vált. Az egyik csoportba tartoztak, akik ellenezték a háborút, a másikba, akik egyetértettek vele, a harmadikba pedig azok, akik nem mondtak véleményt vagy nem foglalkoztak vele, akiket nem érintett egyáltalán. Ezek voltak a legkevesebben. Hiszen a háború minden generációt érintett. Az idősebbek, akik harcoltak a második világháborúban és onnan hősként jöttek haza, természetesen egyetértettek a politikával. Segíteni kell a bajba jutott Dél-Vietnamnak. Az anyák átkozták a háborút, ami fiaik életébe került. A fiatalok csak azt látták, ahogy társaikat elviszik és azok roncsként térnek haza, ha egyáltalán hazatérnek, a közkatonák pedig az apák hősi tetteivel mentek el, azt hitték, jó a cél, s kiderült, hogy ez csak egy álomkép volt, s otthon meg kitaszítottnak érzék magukat a háború után. Sokan drogfüggőként tértek haza, mások annyira elállatiasodtak, hogy veteránként is gyilkosok vagy legalább bűnözők maradtak.
Amikor a háború következményeiről beszélünk a történelemórán, főleg a gazdasági és politikai hatásokat értjük alatta. Ez alkalommal szerintünk a társadalmiak voltak a legfontosabbak. Először került az USA olyan helyzetbe, hogy nemcsak külső nyomás nehezedett rá, de a társadalom nagy része is háborúellenes volt. Először, s mondhatni azóta sem. Sem a Kuvait lerohanása miatti iraki támadás, sem az 1998 decemberében végrehajtott szintén iraki hadműveletek, sem a koszovói több mint 2 hónapig húzódó bombázások nem bolydították meg annyira az amerikai közvéleményt, és nem okoztak akkora szakadékokat a társadalomban, mint a vietnami háború.
Amikor a leghevesebb légitámadások folytak Észak-Vietnam ellen, amikor a legtöbb (több mint fél millió amerikai és kb. 200000 ausztrál, új-zélandi, koreai...) katona harcolt Délen, és amikor nyilvánosságra kerültek a My Lai-ban történt vérengzések, az Államok polgárai egyemberként követelték az öldöklések befejezését. Ami az utolsó csepp volt a pohárban, az az a vérengzés volt, amikor My Lai-ban kétszáz ártatlan, fegyvertelen vietnamit kegyetlen módszerekkel legyilkolt pár amerikai katona. Ezek a fotók 1968 augusztusában kerültek a nyilvánosság elé, és a már ezelőtt is tüntető diákság most még aktívabbá vált, ráadásul egyre többen támogatták őket. Ezeknek a megmozdulásoknak nemcsak a humánus gondolkodás, de a sikertelenség, az elhúzódó harcok is ugyanúgy a okai voltak. Sokakat nem is a háború maga, hanem inkább az olyan eszközök, mint a falvak áttelepítése, a kezdetleges vegyi fegyverek használata, a lombtalanító alkalmazása, hogy könnyebben lássák a Vietcong táborokat, késztetett az ellenzők táborába. A fő követelések ezek voltak: a hadműveletek korlátozása, a pusztító bombázások leállítása, a Viet Congok kormányzásban való részvétele. A legnagyobb diákszervezetek az SDS (Diákok a Demokratikus Társadalomért) és a YIPPIE (Fiatalok Nemzetközi Pártja) volt, melyek órákon át kiáltozták:
Mit akarunk? - Békét!
Mikor akarjuk? - Most!Nagy publicitást kapott Jane Fonda Hollywoodi sztár Vietnam-ellenes aktivista észak-vietnami látogatása is, és ekkor jött létre az a mára már közhellyé vált mondás:
Ne háborúzz, szeretkezz!Ezekkel a tüntetésekkel szemben a védelmezők a kommunizmus terjedésének megakadályozását hozták fel a leggyakrabban, mint ahogy Dulles, egy diplomata is így fogalmazott: "Innentől kezdve feladatunk az, hogy megakadályozzuk a kommunizmus terjedését." Bár a háború más országok közvéleményét is megmozgatta, mint Japán vagy a Nyugat-Európai országok, a leghevesebb tüntetések az USA-ban voltak. Délkelet-Ázsiában és a Csendes-óceán délnyugati térségében. Ha a Viet Congok nyernek, akkor már egész Indokína szovjet befolyás alá kerül, és ez végzetes lehet az USA számára. Másik fontos érvük volt, hogy Nyugat-Amerika is veszélybe kerülne ezáltal. De amit a leggyakrabban hangoztattak az az volt, hogy ők tárgyalnának, ha Észak hagyná. Ők békét akarnak, csak Ho Chi Minh és kormánya nem nyugszik a déli területek nélkül, ezért meg kell védeniük Dél-Vietnamot, mint szegény országot, mely önerejéből képtelen lenne visszaszorítani az északiakat.
Ami tény viszont, hogy a tüntetők követelései nem voltak alaptalanok, 1968 novemberéig 25 ezer amerikai fiatal halt meg Vietnam dzsungeljeiben, csataterein. Az északi védelem 143 hajót és 3234 repülőt pusztított el. A bombázások sikertelensége, a vietnami légvédelem repülők százait lőtte le és nem riadtak vissza az észak-vietnamiak semmitől. Ezt látván, a közvélemény nyomására leállították pusztító háborút, és megkezdték a vietnamizálást, azaz a dél-vietnami katonák kiképzését a Viet Congok ellen.
Bár a háború más országok közvéleményét is megmozgatta, mint Japán vagy a nyugat-európai országok, a leghevesebb tüntetések az USA-ban voltak. Ott is a fiatalokból. Gondoljunk csak bele egy olyan család életébe, ahol két 20 év körüli gyerek volt. A fiú elment harcolni Vietnamba, ahova még az apja is bíztatta, hogy menjen. Ő ment is szívesen, mert ő is háborús hősként akart hazatért, mint egykor az édesapja a második világháború lezárása után. De egy anyának ez már volt nem akkora büszkeség. Ő a fiát féltette, és naponta olvasta a postát, hogy nem hozták e azt a kis jellegzetes borítékot, ami egy katona halálát jelezte volna. Bár a háború más országok közvéleményét is megmozgatta, mint Japán vagy a nyugat-európai országok, a leghevesebb tüntetések az USA-ban voltak. Ott is a fiatalokból. Gondoljunk csak bele egy olyan család életébe, ahol két 20 év körüli gyerek volt. A fiú elment harcolni Vietnamba, ahova még az apja is bíztatta, hogy menjen. Ő ment is szívesen, mert ő is háborús hősként akart hazatért, mint egykor az édesapja a második világháború lezárása után. De egy anyának ez már volt nem akkora büszkeség. Ő a fiát féltette, és naponta olvasta a postát, hogy nem hozták e azt a kis jellegzetes borítékot, ami egy katona halálát jelezte volna. Egy visszatérő veteránnak sem vált a háború után könnyebbé az élete. Nagyon jó kapcsolat a családdal és ismerősökkel és nagy szerencse kellett ahhoz, hogy miután hazajött, ne érezze magát számkivetettnek. Sokan elállatiasodtak, mások csak újra be akartak illeszkedni a társadalomba, de ez nem volt olyan könnyű, mint apáiknak, s mint ahogy ők ezt gondolták. Egyrészt sokan cserbenhagyták őket, másrészt: "Ha elmondtam, hogy vietnami veterán vagyok, gyilkosnak neveztek, azt hitték, gyilkos vagyok." Ezt egy volt katona mondta, aki ugyan függőség és más komolyabb sérülés nélkül került ki a háborúból, mégsem tudott munkát találni. A társadalom egyszerűen őket is hibáztatta azért, mert a politika hibázott. A háború mellett állók persze nem így vélekedtek, de ebből is látszik, mekkora kisebbségben voltak. Pedig nem is azok tüntettek a leginkább a katonákért, akiknek a soraiból kikerültek. Azok a diákok, akik gazdagabb családból kerültek ki, hazájukban maradhattak, és ők lettek a legnagyobb ellenzők. Sőt, a legtöbb helyen a fehérek voltak többségben, annak ellenére, hogy nagyon sok fekete vonult be. Ez ott, kint a fronton jólesett a veteránoknak, de nagyon meglepődtek, hogy mennyire ellenségesen fogadják őket. Ennek hatására nagyon sokan tovább folytatták a kábítószer használatát, s jó páran a bűnözésben találtak vigaszt és börtönben végezték. A veteránok egyik általános véleménye, hogy Vietnamnak az országra kifejtett legnagyobb hatása az volt, hogy az amerikaiak elvesztették az együttérző-képességüket. A legtöbbjük úgy gondolja, hogy nem ért meg annyit, mint amennyit elvesztettek.