Amerikai foglyok Vietnamban
Az anyaországban viszont nem nézték jó szemmel, hogy az amerikai anyák fiainak százezreit küldik Vietnamba, ahol egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a háborút nem lehet megnyerni. Sőt, volt aki kijelentette: "A háborút lehetetlen megnyerni, mert a belpolitikával és a globális stabilitással ellentétes cél érdekében folyik." Egy Richard Nixonnak küldött jelentés szerint nem volt semmi értelme a bombázásoknak, s sok katona és még tiszt is úgy gondolta, hogy az olyasfajta harc, mint Ha Noi bombázása, csak megerősíti a vietnamiak lelkét. S ebben talán igazuk is volt. Míg az amerikai politika lázadó felkelőknek tartotta a Vietcongot, addig az északiak szabadságharcosoknak, akiket támogatni kell. Mint tudjuk, az ember egészen más hozzáállással harcol, ha a saját függetlensége a tét, mint ha csak mások segítségére kell sietni. Sajnos ilyen az emberi természet. És itt pontosan erről volt szó. Az északiak és a déli kommunisták is a hazájukért harcoltak, a hazaszeretet elnyomott minden halálfélelmet, minden fegyelmezetlenséget. A bombázások és az ezzel járó áldozatok pedig csak erősítették bennük azt a tudatot, hogy az USA rossz, és nekik kötelességük meggátolni az Államokat a további öldöklésben, pusztításban. Persze ehhez jó nagy bosszúvágy is társult a részükről, hiszen saját családtagjaikat vesztették el, mivel Amerika nemcsak katonai, hanem civil létesítményeket is támadott.
vietnamiak küzdöttek a létükért, és ahhoz képest, hogy a déli hadseregnek jóval modernebb fegyverei voltak és nagyobb anyagi háttérrel rendelkeztek, ahhoz képest nagyon jól helytálltak. Rengeteg gépet lelőttek, nagyon sok katonát elfogtak. A foglyok között főleg pilótákat találunk, mivel ugyanúgy, mint a Vietcongok, az északi katonák is csak éjszaka, láthatatlanul harcoltak, és így nem volt nyílt ütközet. A lelőtt repülők és helikopterek pilótái viszont a fogságukba kerültek, és gyakran évekig raboskodtak. A legtöbben először a Ha Noi Hilton gúnynevű helyre kerültek Észak fővárosában, ahol kiderült, hogy mit fognak csinálni. Erre az épületre azt mondták: "A Ha Noi Hilton kimondott börtön óriási kapukkal, mintha csak e célból építették volna." A rabok utólag meglehetősen ellentmondóan nyilatkoznak. Tény azonban, hogy az északiak nem szerették, ha ellenállnak nekik, és mindenkivel elbeszélgettek, hogy meggyőzzék őket, rossz célért, rossz helyen harcolnak. Volt, akit sikerült, volt, akinél keményebb eszközöket kellett bevetniük. Az egyik volt fogoly úgy nyilatkozott, hogy ha látták az amerikaiságot, kínoztak, egy másik meg ezt mondta: "A kínzás a nyers erőszak szélsőséges formája, mellyel katonai információkat akarnak kicsikarni. Az észak-vietnamiak csak megkötöztek, egy kicsit megvertek, de semmiképp sem lehet kínzásról beszélni." Ugye látjuk a két vélemény közti óriási szakadékot. Egyesek ezt annak tudták be, hogy mivel nem akarták a pilóták, hogy kínozzák őket, inkább amerikaellenesen nyilatkoztak, mások meg teljesen egyetértettek velük és úgy vélekedtek, a foglyok végre rádöbbentek a valóságra. A vietnamiak mindenesetre azzal védekeztek, hogy mivel úgysem tiszteket fogtak el, hanem egyszerű közkatonákat, akik mindent parancsba kapnak és nem tudnak semmit, ezért fölöslegesnek tartották a kínzást. Kivéve akkor, ha az illető szökni próbált, mert az már nagy bűnnek számított.
Mindezek a dolgok elriasztották a fiatalokat a háborútól, s senki nem akart közülük harcolni, ahogy azt jó néhány Vietnamba látogató sztár is megemlítette. Ilyen volt például Sami Davis Junior vagy Jane Fonda is, akik visszatérésük után elmesélték azt is, hogy a hadseregben már pusztán a szó megértése sem egyserű, mert a hadsereg maga sem viszonyul egységesen a háborúhoz. Ez okozta a legnagyobb problémát.