Politikai és gazdasági érdekek
A kormány persze másként vélekedett. Lyndon B. Johnson elnök találta szembe magát a konfliktussal, mikor hirtelen át kellett vennie az ország irányítását Kennedy meggyilkolása után. A hidegháború új korszakába lépett, a Szovjetunió hadászati előnyre tett szert, amire itt volt az alkalom, hogy válaszoljanak. Nem szólva arról, hogy egy ilyen helyi háború a legjobb lehetőség az újonnan kifejlesztett fegyverek, helikopterek, tankok, egy szóval hadászati eszközök tesztelésére. Ekkor vetettek be például először Huey Cobra helikoptereket. Nem utolsó sorban a térségre gyakorolt szovjet és kínai, vagyis kommunista befolyás egyre nyilvánvalóbb erősödése is egy kapitalista ország beavatkozását kívánta. Ezt a szerepet játszotta el az USA. 1964. augusztus 2-án és 4-én a Maddox nevezetű rombolóhajó megtámadása tette lehetővé, hogy közvetlenül is belépjenek a háborúba, ne csak tanácsadókat küldjenek, akiknek a számát Kennedy elnök 17000-re növelte. Erről az incidensről, ami a Tonkini-öbölben történt, sincs egybehangzó vélemény. Van aki provokációt sejt mögötte, más meg a Vietnami Demokratikus Köztársaság agressziójának tekinti, de a többség azért egy ürügynek tekinti csak. Egy ilyen támadás miatt nem lett volna szabad belesodródni egy ilyen hosszadalmas és rossz célt szolgáló háborúba, hangzik az utólagos vélemény - persze nem politikai körökben.
Johnson elnök alatt vált a helyzet tarthatatlanná, kezdődtek meg a legbrutálisabb harcok, bombázások, és a legnagyobb tüntetések. Mikor eljött az elnökválasztás ideje, Johnson megpróbált tárgyalásokat kezdeményezni, de azok az Államok által támogatott déli rezsim korruptsága, a folyamatos harcok, illetve az északiak csekély kompromisszumkészsége miatt ezek meghiúsultak. Sok politikus persze nem is akarta a háború lezárását, hiszen hatalmas üzlet állt mögötte. A fegyverkereskedők jól meggazdagodtak rajta, s nem titok, hogy ekkoriban sok szenátornak is érdekeltsége volt egy-egy nagyobb fegyvergyártó vállalatban. Persze az is jól jött a kormánynak, hogy úgy képzelték, hogy a háború után majd ők kerülnek ki győztesen, s újjáépíthetik az egész térséget, ez nagy pénzt hoz majd az államnak és legalább csökken a szovjet befolyás. Ők úgy gondolták, a délieknek szükségük van a védelemre, de amikor már számukra is teljesen egyértelművé vált, hogy az általuk támogatott nép is többségében ellenük van, akkor jöttek elő a gazdasági és politikai érdekek. Ekkor már nem lehetett visszafordítani a dolgokat, hiszen akkor vesztesként kerültek volna ki. Mindenesetre Johnson abbahagyta a bombázásokat, mikor már elnöksége végén volt, és a következő választásokon már nem is jelöltette magát. Richard Nixon, a következő elnök, pedig már Kambodzsára és Laoszra is kiterjesztette a háborút, bár hangoztatta: "Nem agresszorként mentünk Vietnamba, hanem hogy megvédjük az agresszoroktól. A történelem feljegyzi majd, hogy az amerikai részvétel jó ügy volt, amelyet tisztességgel vállaltunk és azzal is fejezünk be." Elnöksége idején legalább a közvélemény lecsillapodott, és az USA - Észak-Vietnam háborúból csinált egy Észak-Vietnam - Dél-Vietnam háborút.
A tüntetések alábbhagyására megkezdte a vietnamizációs programot, melynek a lényege, hogy hazahozzák fiaikat, helyükre pedig déli katonákat képeznek ki. A hadsereget pedig annyira megnövelni, amennyire csak lehet. Miután 1971-re már kevesebb, mint negyed millió amerikai állomásozott a térségben, a kedélyek is kezdtek egyre jobban lecsillapodni a hátországban. Arról nem beszélt senki, hogy a déli sereget Nixon és kormánya a legnagyobb hadsereggé akarta duzzasztani több mint 1 millió katonával, akikből ne feledjük, egykor veterán lesz. Nixon nevéhez fűződik az amerikaiak teljes kivonulása is, de ez valószínűleg bárki más nevéhez is fűződhetne, hiszen ekkor már majd egy évtizede "püfölték egymást", s mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a háborút nem lehetett megnyerni. Nem volt mást tenni, csak a lehető legkevesebb anyagi, erkölcsi és emberveszteséggel be kellett fejezni a harcokat. A háború végét viszont a politikusok másként értékelik, mint a közemberek. Megpróbálnak javítani a helyzeten, ami természetes is, mivel ekkor már 1973-at írtak, s nagyon nagy volt a veszteség. Amerika 140 milliárd dollárt költött erre a háborúra és több mint 55000 fiatal életébe került - csupán kint a fronton -, s ki tudja, hány ember életét tette örökre tönkre. A politikusok mindenesetre próbálták menteni a menthetőt, s egyrészt a vietnami népet hibáztatták, másrészt hangoztatták, hogy ők minden tőlük telhetőt megtettek, de arról nem szóltak, hogy a folytatódó harcokban további milliókkal támogatták a déli hadsereg katonáit. Miután az 1973-as párizsi békeszerződésben kimondták, hogy két éven belül le kell zárni minden harcot Dél-Vietnamban, a távolkeleti országban tovább folytatódott a háború, csak most már belügynek tekintették, polgárháborúnak nevezték. Erről bezzeg próbáltak hallgatni. Mikor aztán 1975-ben az északiak lerohanták Délt és újra egyesítették a két országrészt, Gerald Ford már egyértelműen kijelenthette, hogy a háború lezárult és már nem is lesz folytatása. A polgárok örülhettek, nem volt már esély arra, hogy fiaik újra belekeveredjenek az indokínai kérdésbe, de a legtöbben Észak-Vietnam győzelmének fogták fel, és talán még boldoggá is tette őket az, hogy a vietnami nép óhaja valóra válhatott.