A háború 1968-73
1968 januárjában megkezdődött a vietnami Tet-offenzíva, ami a buddhisták újévi ünnepe alatt kellett, hogy meginduljon, mivel ezt azünnepet a korábbi évek során a kommunisták tűzszünetnek tekintették. Január 30-án a Viet Cong és az észak-vietnamiak egyidejűleg indítottak támadást 5 nagyváros és 100 tartományi vagy kerületi főváros ellen. A meglepetésszerű támadás ugyan nem járt nagy sikerrel, mivel az amerikaiak visszafoglalták a megszállt területeket, egyedül Hué-ban és Sai Gon-ban húzódtak el a harcok, de elég volt ahhoz, hogy megbolydítsa a közvéleményt, aminek ez volt az utolsó csepp a pohárban, ugyanis ekkorra már több mint fél millió amerikai katona állomásozott Dél-Vietnamban, s az offenzíva bár az amerikaiak vissza tudták verni, 50000 vietnami áldozatot követelt, s a megtámadott fél is sok katonát vesztett. A Tet-offenzíva megmutatta a déliek védelmének gyengeségét, megingatta az amerikai kormányt, megkérdőjelezte a háborús politikát. Ebben az időben vált egyértelművé, hogy az USA nem tudja megnyerni a háborút. Májusban Párizsban tárgyalóasztalhoz ültek, de nem sok sikerrel, mert közben az amerikaiak két pusztító hadmúűveletet indítottak, amire a komminásták válasza május elején érkezett meg. 120 katonai objektumot támadtak, majd végül egy hónapon keresztül Saigon ellen rakétatámadásokat indítottak. Ezért újra megindultak észak ellen a légitámadások. Délen viszont Westmoreland tábornok helyzete tarthatatlanná vált, így júliusban Creighton Abrams tábornokot nevezték ki a vietnami erők főparancsnokává.
Ebben az évben az Egyesült Államok kidolgozta a Phoenix-programot, amelyet rengetegen embertelenséggel vádoltak. Sokszor a tudatlanság miatt csak belelőttek az embertömegekbe, mivel úgyis van benne 1-2 Viet Cong, akkor máris kevesebben lesznek. Ezzel az érvvel kellett szembenézniük a politikusoknak, akik többsége erre csak annyit tudott mondani, hogy a program nem a merényletek programja, de a közvéleményt nem tudták ezzel megnyugtatni.
1968 augusztusában napvilágot láttak azok a fotók, melyek a My Lai mészárlást örökítették meg (1968 március), ahol 200 fegyvertelen parasztot öltek le amerikai katonák. Mindez közfelháborodást keltett, megindultak a békemozgalmak. Nemcsak az Egyesült Államokban, de Japánban, s több európai országban is így gondolkodott a közvélemény. Ennek oka nem csak a humanitárius gondolkodás, hanem a sikertelenség is. Sokakat nem is a háború maga, hanem inkább az olyan eszközök, mint a falvak áttelepítése, a kezdetleges vegyi fegyverek használata, a lombtalanító alkalmazása, hogy könnyebben lássák a Vietcong táborokat, késztetett az ellenzők táborába. A fő követelések, melyeket a többségükben egyetemista diákokból álló tömegmegmozdulások során fogalmaztak meg, ezek voltak: a hadműveletek korlátozása, a pusztító bombázások leállítása, a Viet Congok kormányzásban való részvétele. A legnagyobb ilyen diákszervezetek az SDS (Diákok a Demokratikus Társadalomért) és a YIPPIE (Fiatalok Nemzetközi Pártja) volt, melyek órákon át kiáltozták:
Mit akarunk? - Békét!
Mikor akarjuk? - Most!Nagy publicitást kapott Jane Fonda Hollywoodi sztár Vietnam-ellenes aktivista észak-vietnami látogatása is, és hát ekkor jött létre az a mára már közhellyé vált mondás: Ne háborúzz, szeretkezz!
Bár a háború más országok közvéleményét is megmozgatta, mint Japán vagy a nyugat-európai országok, a leghevesebb tüntetések az USA-ban voltak.
Ezekkel a tüntetésekkel szemben a védelmezők a kommunizmus terjedésének megakadályozását hozták fel a leggyakrabban, mint ahogy Dulles, egy diplomata is így fogalmazott: "Innentől kezdve feladatunk az, hogy megakadályozuk a kommunizmus terjedését Dél-Kelet-Ázsiában és a Csendes-óceán délnyugati térségében." Ha a Viet Congok nyernek, akkor már egész Indokína szovjet befolyás alá kerül, és ez végzetes lehet az USA számára. Másik fontos érvük volt, hogy Nyugat-Amerika is veszélybe kerülne ezáltal. De amit a leggyakrabban hangoztattak az az volt, hogy ők tárgyalnának, ha Észak hagyná. Ők békét akarnak, csak Ho Chi Minh és kormánya nem nyugszik a déli területek nélkül, ezért meg kell védeniük Dél-Vietnamot.
Ami tény viszont, hogy a tüntetők követelései nem voltak alaptalanok, eddig 25 ezer amerikai fiatal halt meg Vietnam dzsungeleiben, csataterein. 1968 novemberéig az északi védelem 143 hajót és 3234 repülőt pusztított el. A bombázás sikertelensége, a vietnami légvédelem repülők százait lőtte le és nem riadtak vissza az észak-vietnamiakat semmitől. Ezt látván, a közvélemény nyomására leállították pusztító háborút, és megkezdték a vietnamizálást, azaz a dél-vietnami katonák kiképzését a Viet Congok ellen. 1970-ben 500000 amerikai katonát haza is vittek, de ez még közel sem jelentette a háború végét.
Nixon kiterjesztette a háborút egész Dél-Kelet-Ázsiára, és bár Észak-Vietnam lerohanta Kambodzsát, a háború kiterjesztésére válaszul Laosz, Kambodzsa és Vietnam szövetséget kötöttek az USA ellen. Sorozatos északi győzelmek után.
Időközben 1969 szeptember 3-án Ho Chi Minh szívrohamot kapott és meghalt. Egész Észak-Vietnam gyászolta, és végrehajtották akaratát: "Addig harcoljatok, míg az utolsó jenki haza nem megy."
1971-re már csak 160000 amerikai katona volt Dél-Vietnamban, és a vietnamizáció hatására a déliek már saját maguk védték az összes északabbra lévő tartományt. Az amerikaiak ekkor megkezdték a laoszi hadműveletet: Nam Lao-ban a Ho Chi Minh-ösvényt akarták elvágni, amelyen keresztül az északiak ellátása, fegyverutánpótlása történt. Ez volt a vietnamizálás első próbája, de 43 napi harc után kudarccal végződött. Erről az ütközetről minden politikus másként vélekedik. Az akkori dél-vietnami elnök (Thieu) szerint a sebesültek ellátása nem volt megoldva, ez okozta a kudarcot. A korábbi elnök (Ky) úgy gondolja, a tervezés miatt bukott meg, mert szügségtelen volt. Az amerikai külügyminiszter, Kissinger így vélekedik utólag: "A laoszi akció terve kétségek és zűrzavarok között született meg."
1972-ben, mikor az északiak nagyobb támadásokat indítottak (a kambodzsai és a laoszi határ túloldalára is), az USA ismét megindította a Linebacker fedőnevű légicsapásokat, bár már csak 45000 katonájuk maradt a térségben. Erre válaszul Észak lerohanta Dél-Vietnamot, de jelentősebb sikereket nem ért el vele. Októberben Kissinger egyre közelebb került a békéhez, mikor találkozott az észak-vietnami követtel, Le Duc Tho-val, de Nixon ezt felülvizsgálta, és nem jött létre a békeszerződés. Decemberben 12 napos szőnyegbombázást rendelt el minden vietnami területre, ami a 20. szélességi fokon túl volt található. Célja az, hogy fölénnyel üljenek Párizsban a tárgyalóasztalhoz. Így a következő év januárjában már abba is hagyták a hadműveletet, s 15-én be is fejezték a háborút. 1973-ban kivonták az amerikai katonákat, a háborút teljesen vietnamizálták. Most már csak vietnami katonák harcoltak egymás ellen.
1973 január 27-én megkezdődött a négyoldalú párizsi béketárgyalás Észak-Vietnam, Dél-Vietnam, az USA és a VietCong részvételével, s létrejött a békeszerződés. Ebben megegyeznek abban, hogy elismerik Vietnam függetlenségét, az amerikaiak kivonják hadseregüket, fegyverszünetet kötnek és fogolycserét hajtanak végre. Továbbá nem avatkozik bele az USA Vietnam belügyeibe. A fogolycsere még ez év végén, december 12-én megkezdődött.
De a helyzet még nem tisztázódott teljesen. Kérdéses volt az elfoglalt Kambodzsa helyzete, ahol folytatódtak a harcok, és amelytől Ford megtagadta a támogatást; ő volt az az elnök, aki bejelenthette a háború lezáródását. Vietnamban mindeközben tovább folytatódik a háború, csak most már polgárháborúnak nevezik, bár 1974-ben kimondták, hogy két éven belül be kell fejezni minden harcot.