Nixon beszéde a háború vietnamizálásáról
1969. november 3.
... Ma este beszélni akarok Önökkel egy minden amerikait - és még a világ minden részén sok embert - érinto témáról a vietnami háborúról.
Hiszek abban, hogy a Vietnam miatti megosztottság egyik oka az, hogy sok amerikai bizalmát vesztette abban, amit a kormányuk mond neki a politikáról. Az amerikai népet nem lehet és nem szabad megkérni arra, hogy támogasson egy olyan politikát, amely tartalmazza a háború és béke kérdéseinek elobbrevalóságát, míg meg nem tudják ennek a politikának igazságát...
Januárban csak arra tudtam következtetni, hogy az amerikai erok elhamarkodott katonai kivonulása Vietnamból nemcsak Dél-Vietnam számára lenne katasztrófális, hanem az USA és a szabadság ügyére nézve is.
A dél-vietnamiak számára elhamarkodott kivonulásunk elkerülhetetlenül a kommunista mészárlás folytatása, mely hatalomátvételük után következett be északon 15 évvel ezelott...
Az USA számára, nemzetünk történetében az elso vereség bizalmunk összeomlását eredményezné nemcsak Ázsiában, hanem az egész világon.
Három amerikai elnök ismerte fel a Vietnamban levo nagy tétet és megértette tennivalóját...
A jövobeli béke számára az azonnali kivonulás, így tehát egy mérhetetlen nagyságú katasztrófa lenne.
- Egy nemzet nem maradhat nagy, ha hutlenül elhagyja szövetségeseit és cserben hagyja barátait.
- Megkérdojelezhetetlen vereségünk és megaláztatásunk Dél-Vietnamban vakmerové teszik azokat a nagyhatalmakat, akik nem hagytak még fel világhódító céljaikkal.
- Eroszakot szülne ott, ahol csak békefenntartási kötelezettségeink vannak - a Közel-Keleten, Berlinben, végso fokon akár a nyugati féltekén.Végül is több életet követelne. Nem hozna békét, hanem több háborút.
Ezen okok miatt utasítottam el azt a javaslatot, hogy be kéne fejeznem a háborút azonnali csapat kivonásokkal. Helyette az amerikai politika megváltoztatását választom mind a tárgyalóasztalnál, mind a frontokon.
Azért, hogy a több fronton folyó háborút befejezzük, bevezettem több fronton való békerendezést.
Egy május 14-ei TV beszédemben az ENSZ elott és más alkalmakkor elonyben részesítettem békeajánlatainkat igen részletesen.
- felajánlottuk a idegen csapatok egy éven belüli teljes kivonását.
- felajánlottuk a fegyverszünetet nemzetközi felügyelet alatt.
- felajánlottuk a szabad választást nemzetközi felügyelet alatt a kommunisták szervezetbeli részvételével és a választások vezetését, mint szervezett politikai eronek. A saigoni kormány biztosított afelol, hogy elfogadja a választások eredményét.Nem terjesztjük elo javaslatainkat "vedd el vagy vesd el" elven. Jeleztük, hogy készek vagyunk a javaslatok megtárgyalására, melyet a másik oldal terjeszt elo. Kinyilvánítottuk, hogy bármi megtárgyalható, kivéve a déli emberek saját jövojük meghatározásához való joga. A párizsi békekonferencián Lodge nagykövet igazolta rugalmasságunkat és jó hitünket negyven köztalálkozóban.
Hanoi még a javaslatok megbeszélését is elutasította. Követelik feltételeik feltétlen elfogadását, amik a feltétel nélküli azonnali amerikai kivonulást és a dél-vietnami kormány megdöntését jelentené, amint elhagytuk Vietnamot.
Nem határoltuk el békekezdeményezéseinket a közfórumoktól és a közvéleménytol. Januárban felismertem azt, hogy egy ilyen hosszú és keseru háború nem ülepszik le a közvéleményben. Ezért a közvélemény és a tárgyalások mellett feltártam minden lehetséges magánutat, ami megállapodáshoz vezethet...
De mind a köz-, mind a magán-, mind a titkos tárgyalások, melyek egy éve kezdodtek, azóta, hogy a bombázásokat leállítottuk, s mióta ez a kormány hivatalba lépett január 20-án, egy mondatban foglalhatóak össze: Nincs haladás, akármit csinálunk, kivéve az alkuasztalnál.
Akkor ki a hibás?
Most már világos, hogy az háborút befejezo tárgyalás akadálya nem az USA elnöke, hanem a dél-vietnami kormány.
Az akadály a másik fél abszolút elutasítása, nincs egy apró hajlandóságuk, hogy csatlakozzanak hozzánk a igazságos béke megkeresésében. A kormány nem tesz semmit, meg van gyozodve arról, hogy amit tennie kell az, hogy megvárja a következo engedményünket, aztán az azt követot, míg meg nem kapja mindazt, amit akar.
Ezentúl nem kérdéses, hogy a tárgyalás menete Hanoi döntésén múlik a tárgyalásról, a komoly tárgyalásról...
Most hadd térjek át egy másik bátorítóbb bejelentésre a másik fronton.
Amikor a béketárgyalásokat elkezdtük, felismertem, hogy talán nem sikerül a háborút befejezni a tárgyalóasztalnál.
Ezért életbe léptettem egy másik tervet a béke eléréséhez - egy terv, mely véget vet a háborúnak függetlenül attól, hogy mi történik a tárgyalóasztaloknál. Összhangban van egy, az amerikai politikában fontos stratégiával, melyet leírtam guami sajtókonferenciámon, július 25-én.
Hadd fejtsem ki röviden mit takar a Nixon-doktrína - egy politika, mely nemcsak a háború végét segíti elo Vietnamban, hanem fontos eleme programunknak Vietnam jövojének megvédésében.
Három alapelvet fektettem le Guamban, mint az amerikai politika ázsiai irányelveit:
- Eloször is, az USA betartja szerzodési kötelezettségeit.
- SMásodszor, pajzsot fogunk emelni, ha nukleáris ero fenyegeti egy szövetséges nemzet szabadságát, vagy egy nemzet túlélését, melyet fontosnak tartjuk biztonságunk érdekében.
- THarmadszor, azokban az esetekben, melyek tartalmazzák az agresszió más formáit, katonai és gazdasági segítséget adunk, amikor kell szerzodési kötelezettségeinknek megfeleloen. De a közvetlenül fenyegetett nemzetekre vigyázunk, hogy vállaljuk a felelosséget azzal, hogy katonákat küldünk megvédésére.Miután bejelentettem ezt a politikát, úgy láttam, hogy a Fülöp-szigetek, Thaiföld, Vietnam, Dél-Korea és más nemzetek, melyeket kommunista agresszió fenyeget, vezetoi örvendtek az új amerikai külpolitika irányának.
A szabadság megvédése mindenkinek ügye - nemcsak Amerikáé. Foleg azoknak az embereknek a felelossége, akiknek szabadságát fenyegetik. Az elozo kormány amerikanizálta a háborút. Ez a kormány vietnamizálja a béke elérését.
Az elozo kormány politikája nemcsak azzal végzodött, hogy magunkra vállaltuk a harcolás felelosségét, hanem észrevehetoen, nem megfeleloen hangsúlyozta a Dél-Vietnam megerosítésének célját, hogy amikor kivonulunk, meg tudják védeni magukat...
Hadd ismertessem jövobeli programunkat.
Elfogadtunk egy tervet, melyet Dél-Vietnammal közösen kidolgoztunk a amerikai szárazföldi egységek teljes kivonulásához, és dél-vietnami erokkel való helyettesítésükhöz rendesen idozített menetrend szerint. Ez a visszavonulás erobol van, nem gyengeségbol. Amint a dél-vietnami csapatok erosödnek, az amerikai kivonulás mértéke noni fog.
Nem szándékoztam és nem szándékozom bejelenteni programunk menetrendjét. A döntésnek magától értetodo okai vannak, biztos vagyok benne, hogy Önök mind megértik ezt. Mint említettem több alkalommal, a kivonulási ütem a három tényezobeli haladásoktól függ.
Egyik a párizsi beszélgetés alkalmával hajtható végre. Egy fix menetrend bejelentése teljesen elvinné az ellenség tárgyalásra való indítékát. Csak várnák, míg kivonjuk eroinket, aztán bevonulnának.
A másik két tényezo, melyen alapozzuk kivonulási döntésünket az ellenség aktivitása és a dél-vietnami erok kiképzésének ideje. Örülök, hogy ma este bejelenthetem, hogy a munka két tényezonél gyorsabban halad, mint ahogy számítottuk, amikor megkezdtük a programot júniusban. Ennek eredményeképpen visszavonulási menetrendünk jobb, mint amit eloször becsültük júniusban.
Ez világosan igazolja, hogy miért nem bölcs dolog egy fix menetrendbe merevedni. Meg kell tartanunk rugalmasságunkat, inkább akkor döntünk a csapatkivonásról, amikor itt lesz az ideje, mintsem megbecsüljük, s nem lesz érvényes. Ezzel az optimista becsléssel egyetemben, minden oszinteséggel egy figyelmezteto megjegyzést teszek: ha az ellenség aktivitásának szintje jelentosen növekszik, ennek megfeleloen kell menetrendünket igazítanunk.
Azonban egy pontot szeretnék tisztázni.
Amikor egy éve leállítottuk a bombázásokat, felvetodött az, hogy vajon megértette-e az ellenség, hogy ha leállítottuk Észak-Vietnam bombázását, az azért volt, hogy abbahagyják a dél-vietnami városok támadását. Biztos akarok lenni abban, hogy nincs félreértés az ellenség részérol tekintettel a visszavonulási programra.
Észleltük a beszivárgás szintjének csökkentését, haláleseteink csökkenését, s részben ezekre a tényezokre alapozzuk visszavonulásunkat.
Hanoi nagy hibát követne el, ha azt gondolná, hogy az eroszak növelése elonyére lesz. Ha azt látom, hogy a szaporodó ellenséges akciók veszélyeztetik Vietnamban maradt eroinket, nem tétovázok, eros és hatásos intézkedések hozok, hogy megbirkózzak a szituációval.
Ez nem fenyegetés. Ez egy politikai állapot, ahol fegyveres eroink parancsnokaként szembenézek az USA elnöki székével járó felelosséggel, hogy a katonákat meg kell védeni, akárhol is vannak.
Barátaim, amerikaiak! Biztos vagyok abban, hogy fel tudjátok ismerni abból, amit mondtam, hogy valójában csak két választásunk maradt, ha be akarjuk fejezni a háborút:
- Elrendelhetek egy azonnali, elhamarkodott teljes visszavonulást Vietnamból, tekintet nélkül következményeire.
- Vagy kitarthatunk az igazságos béke elérése mellett, megtárgyalt elrendezésen keresztül, ha lehetséges, vagy vietnamizáló tervünk megvalósítása által, ha szükséges - egy terv, melyben kivonjuk minden eroinket Vietnamból menetrendszeruen, tekintettel a programunkra, amint Dél-Vietnam elég eros lesz, hogy megvédje saját szabadságát.Én a második utat választottam. Ez nem könnyu út. Ez a helyes út. Ez egy terv, mely befejezi a háborút és szolgálja az igazság ügyét, nemcsak Vietnamban, hanem a Csendes-óceánon és a világon is.
Az azonnali kivonulás következményeirol való beszédemben megemlítettem azt, hogy bizalmat veszítünk szövetségeseink szemében.
Ami még veszélyesebb, saját magunkban veszítjük el a bizalmat. Óh, az azonnali reakció a segélykérés lenne, amint katonáink hazajöttek. De a következményeket látván, amit mi csináltunk, elkerülhetetlen a nemzet sebhelye: a lelkiismeret-furdalás és az egymás elleni vádaskodás.
Újabb válságokkal nézünk szembe történelmünk során és erosödünk azáltal, hogy elutasítjuk a könnyu kiutat és a helyes utat választjuk, hogy találkozzunk kihívásainkkal. Nemzetünk nagysága az, hogy a tolünk telhetot megtegyük, amikor tudjuk, hogy helyes úton legyünk.
Észrevettem, hogy néhány állampolgártársam nem ért egyet a béketervvel, amit választottam... Hivatali eskümnek hazudnék, ha engedném, hogy a nemzet politikáját a kisebbség diktálja, aki tartja véleményét és rá próbálja kényszeríti azt a Nemzetre azáltal, hogy tüntetnek az utcán.
Közel kétszáz éve ez a nemzet politikája az Alkotmányban van meghatározva a kongresszusbeli és a fehér házbeli vezetok által, akiket mindenki megválaszt. Ha egy hangadó kisebbség dominál a többség esze, értelme és akarata felett, a nemzetnek nincs jövoje szabad társadalomként.
S most szeretnék egy szót szólni a nemzet fiataljaihoz, akik a legfoképpen érintettek - és értem, hogy miért érintettek - a háború kapcsán.
Tisztelem idealizmusotokat.
Osztozkodom béke érdekeltségetekben.
Ugyanúgy akarom a békét, ahogy ti is...
Választottam egy tervet a békéhez. Hiszek benne, hogy sikerül.
Ha sikerül, amit a kritikusok most mondanak, az nem számít. Ha nem sikerülne, azt mondom akkor, hogy nem számít.
Tudom, hogy nem divatos a hazaszeretetrol vagy nemzeti végzetrol beszélni manapság. De érzem azt, hogy megfelelo, ha ezt cselekszem.
Kétszáz évvel ezelott ez a nemzet gyenge volt és szegény. De már akkor Amerika volt milliók reménysége a világon. Ma már a legerosebb és leggazdagabb nemzet a Földön. A végzet kereke megfordult, hogy a világ minden reménye a béke és a szabadság túlélése iránt meg legyen határozva az amerikai nép erkölcsi kitartása és bátorsága által.
Ne engedjük a történészeknek azt feljegyezni, hogy amikor Amerika a legerosebb nemzet volt a Földön, túlestünk a ló másik oldalára és engedtük, hogy emberek millióinak a békébe és szabadságba fektetett reményeit elfojtsa diktatorizmus.