Lyndon B. Johnson beszéde a vietnami agresszióról
1967. szeptember 29.
Ma este Vietnamról fogok Önöknek beszélni.
Nem kell mondanom, hogy népünk igen érdekelt ebben a küzdelemben.
Heves meggyozodések alakultak ki arról, hogy melyik a legbölcsebb irány, amit nemzetünknek követnie kell. Sok oszinte és hazaszereto amerikai él, akinek kétségei vannak a kötelezettség fenntartásáról, amit három elnök és fél millió ember vállalt.
Kétségek és viták merültek fel, mert a vietnami probléma elég bonyolult. Ez politikai forrongás, szegénység, vallási és frakciós küzdelmek, osi szolgaság és modern vágyakozás a szabadság után. Mindez Vietnam.
Vietnam ugyanakkor egy hódítási vággyal felfokozott, eroteljes agresszió helyszíne. Ez a kommunista terjeszkedés legaktívabb és legagresszívebb arénája a mai világban - ahol áthágja a nemzetközi határokat és megsérti a nemzetközi egyezményeket, ahol gyilkol és embereket rabol el, ahol kíméletlenül próbálja a szabad embereket akarata szerint kényszeríteni. A felforgatás és a háború, a terror és a remény elegyébe Amerika belépett - anyagi erejével és erkölcsi kötelezettségével.
Miért?...
De amit tettünk, azt a biztonságunkért tettük. Krízis idején, mielott megkérdezik az amerikaiakat, hogy harcoljanak-e és haljanak-e meg, hogy egy idegen országban álljanak ellen az agressziónak, minden amerikai elnöknek meg kell válaszolni ezt a kérdést:
Az agresszió nemcsak a közvetlen áldozat számára veszélyes-e, hanem az Egyesült Államokra és a világ békéjére, biztonságára is, aminek Amerika egy nagyon fontos része?
Ezt a kérdést Eisenhowernek, Kennedynek és Johnsonnak meg kellett válaszolnia, hogy szembenézzen a vietnami problémával. Erre a kérdésre az Egyesült Államok szenátusa 82:1 arányban válaszolt, amikor ratifikálta és szentesítette a SEATO szerzodést 1955-ben, és amire a Kongresszus egy határozattal [Tonkini-incidens] válaszolt, amit elfogadtak 1964-ben 504:2 arányban.
Azok, akik azt mondják most, hogy azt, hogy Dél-Vietnamot megvédjük a fegyveres uralom nem éri meg azt, amit fizettünk, azok, akik azt mondják, hogy nem kéne teljesíteni a kötelezettségeinket, azoknak is meg kell válaszolniuk ezt a kérdést. A további felmerülo kérdések a következok: Mi lehet a következménye a sikeres észak-vietnami fegyveres agressziónak? Mi jönne az ezt követo idokben? Milyen világban akarnak élni az elkövetkezo 5 hónapban, vagy 5 évben, a ma estétol kezdodoen? Azoknak, akik felelosek voltak a döntésekért az elmúlt 10 évben, azoknak a tét egyre világosabbá és nagyobbá vált...
Mint elnökük, nem tudom ma este biztosan megmondani, hogy Dél-Vietnam kommunista hódítása egész Délkelet-Ázsia kommunista uralmát jelenti-e. De tudom azt, hogy vannak észak-vietnami csapatok Laoszban. Tudom, hogy vannak Észak-Vietnamban kiképzett gerillák Északkelet-Thaiföldön. Tudom, hogy vannak kommunisták által támogatott erok Burmában, Indonéziában; a világ 5. legnépesebb nemzetének a kommunista puccsot alig sikerült elhárítania.
Így elnökükként nem tudom biztosan megmondani, hogy egy kommunista uralmú Délkelet-Ázsia közelebb hozza-e a harmadik világháborút a valósághoz. Reménykedünk abban, hogy nem így lesz. De mindaz, amit tapasztalunk ebben a tragikus században, azt mutatja, hogy így lesz. Az USA elnökeként nem vagyok felkészülve arra, hogy játszadozzam a lehetoséggel, hogy nem így lesz. Nem vagyok felkészülve arra, hogy kockáztassam az amerikai nemzet biztonságát vagy túlélését puszta reménykedés és ábrándozás alapján. Meg vagyok gyozodve arról, hogy ha most szembenézünk ezzel a küzdelemmel, nagyban csökkenthetjük egy nagyobb háború, talán egy nukleáris háború esélyét. Én inkább kibírom a háborút Vietnamban, szembenézek vele, ezzel csökken a veszély gyerekeinkre és unokáinkra nézve.
A törekvéseknek azonban nagy ára van. De annak az ára, hogy nem látjuk át a dolgokat, sokkal nagyobb.
Célunk mindig ugyanaz: Európában, Ázsiában, a saját féltekünkön. Mindig a béke volt - s most is az. A béke nem biztosítható kívánságokkal, nem tartható meg nemes szavakkal és puszta szándékkal. Ahogy F. D. Roosevelt mondta: a tartós béke nem vásárolható meg más nép szabadságával...
Ma este a békét orzok nem azok, akik a Vietnam harcmezejérol való visszavonulást sürgetik, akik azt mondják, hogy a leggyorsabb és legolcsóbb utat válasszuk a zaklatott föld elhagyására, mindegy, hogy mi lesz a következménye.
Az igazi békefenntartók azok, akik most a demilitarizált zónán állomásoznak, s elszenvedik a legrosszabbakat. Az igazi békefenntartók azok a katonák, akik megtörik a terroristákat Vietnam falvain, a civilek, akik orvosi segítséget és élelmiszert adnak, tanítják azokat, akik már átszenvedtek egy generációnyi háborút.
S így, azt mondom Önöknek, hogy továbbra is folytatjuk. Két dolog van, amit meg kell tenni. Két dolog, amit meg fogunk tenni.
Eloször, nem szabad félrevezetnünk ellenségeinket. Ne gondolja azt, hogy a viták és eltéro eredmények bizonytalanságot és visszavonulást keltenek, mert biztosíthatom, hogy nem fogják ezt gondolni. Ne gondolja azt, hogy a tüntetések megadásra kényszerítenek. Mert nem fognak. Ne gondolja azt, hogy kivárhat. Mert nem várhat.
Másodszor, mindent megadunk, amire bátor embereinknek szüksége van, ahhoz, hogy a feladatot végrehajtsák, amit meg kell csinálni. És a feladatot megcsináljuk.
Hadd tudja a világ, hogy a békefenntartók minden megpróbáltatást kibírnak - és a vidékiek teljes támogatásával gyozni fognak.