 |
|
|
|
|
A legelső csillagászati feljegyzéseket az ókori kultúrákban találjuk meg. Ázsiában a suméroknál, a babiloniaknál, a kínaiaknál, Afrikában az egyiptomiaknál, Amerikában a majáknál, Európában a görögöknél. Egyiptomban például elengedhetetlen volt a földműveléshez a Nílus áradásának pontos előrejelzése. Az előrejelzés az égbolt legfényesebb csillagához, a Szíriuszhoz kötődött. Az idő mérése mellett az egyes csillagászati események, például napfogyatkozások pontos idejének meghatározása is igen fontos volt. A Kr. e. 2137-re előrejelzett napfogyatkozás elmaradása miatt a kínai császár két udvari csillagásza életükkel fizetett. A babiloniak már Kr. e. 2300-ban ismerték az 5 „bolgó-csillagot” (Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz), kidolgozták a Nap és a Hold mozgásának elméletét a nyolc égi szférában, melynek középpontjában a Föld állt. Agyagtáblákra írták a gondos feljegyzéseiket. Az idő múlásával, a tudomány fejlődésével megjelentek az első évkönyvek (a legrégebbi: a „Mul apin”), valamit a csillagkatalógusok, melyek viszonylag pontosan mutatták meg több mit 800 csillag helyét. A legjelentősebb csillagászati felfedezések a görögökhöz, és az arabokhoz köthető, nemcsak megfigyelésekben, hanem az elméleti, filozófiai kutatásokban is. Számos új világnézet született, melyek legtöbbje a Földet tekintette a világmindenség közepének. A leghíresebb Ptolemaiosz geocentrikus világnézete. |