Bortörténelem:

Az ókorban Dionüszosz és Bakkhosz terjesztették a borkultúrát, a szőlő, a bor, a szüret, a lakomák, a mámor és a felszabadultság istene.

A Bibliában is találunk említést a borról, Özönvíz idején Noé az Ararát-hegyen kötött ki és innen indult hódító útjára a szőlő.
A szőlő eredetének helye és ideje megállapíthatatlan, hiszen a róla szóló történetek az idő végtelenjébe vesznek. Az írás megjelenésekor minden írott emléken felfedezhetőek bizonyos szőlőtermesztési ismeretek. A heliolit kultúrából kibontakozó civilizáció 6000 éves távlatával figyelhetjük meg a szőlőtermelés fejlődését. De mindez nem azt jelenti, hogy csak ott volt szőlő, ahol emlékeket találtak róla,csak azt, hogy itt termeszthették, de máshol is nőhetett pl. vadon. I.e. 5000.-ben élt Menes fáraó sírjában és a Párma melletti Castione cölöpépítményeiben is szőlőmagokat, s szőlőre emlékeztető leleteket találtak. Tehát a szőlő egyaránt jelen volt Egyiptomban és a bronzkori Európában is. I. e. 3000 körül már nemcsak szőlőt, hanem mustot és bort is termeltek. A borkészítés tudományának felfedezésének kérdéseire nincs biztos válasz. A tudósok szerint a szőlő és a bor Ázsiából, Perzsiából ered. Ebből kiindulva egy perzsa legenda szerint Dzsemzsid király a bor felfedezője. Az ezredfordulón megkezdődött „felfedezések” nagy hatással voltak a szőlő elterjedésére. Mikor a föníciaiak i.e. 800. körül megalapították Karthagót, valószínűleg a telepeseken keresztül ekkor került Afrika e részére a szőlő s terjedt tovább. Homérosz műveiben nagy szerepet szán a bornak, s egyre elterjedtebbé vált a Dionüszosz-kultusz. Mezopotámia területén Szenaherib, majd Asszurbanipal gazdag szőlőskertet alakított ki. I.e. 600. körül tovább hódított a szőlő, s Hispániában is tért nyert. Ez időben már Európán belül is terjeszkedett a szőlő.

Érdekesség, hogy Nagy Sándorról szóló feljegyzésekből kiderül, hogy i.e. 333-ban egy több napi tivornyázás után halt meg Babilonban. A bor élvezet ekkorra már károssá vált. Források szerint XI. Ptolemeus megkövetelte a borivást és a józanokat megbüntette, s Kleopátra is szívesen fogyasztotta, főleg Antóniusz társaságában. A Római Birodalom borfogyasztása ismert tény, de nem minden uralkodója volt ilyen nézeten. Pl. Domitianus 92-ben kivágatta a meghódított területek szőlőit.

A római kortól kezdve egyre több írásos emléket találhatunk a szőlőről és a borról. Az európai szőlő eredete ismeretlen. Több feltevés is létezik. A Bassermann-féle ősszőlő elmélet szerint Nyugat-Európában előbb volt szőlő, mint ember. Vadszőlő volt itt, amit leletek bizonyítanak. De sok tudós vallja, hogy a szőlő keletről érkezett.

Vissza a lap tetejére...

A szőlő, a bor, meg a magyarok

A magyarság még vándorlása idején, az V. században ismerte a bort. Elterjedt szokás volt a „vérszerződés”, mely szerint a borba saját vérüket csöpögtették s megitták, ezzel is szorosabbra fűzve a barátságot, a megállapodást. Ibn Roszteh/Ibn Daszta
X. századi arab író szerint a magyarok a honfoglalás előtt nemcsak állattenyésztéssel, hanem szőlőtermesztéssel is foglalkoztak, mely megcáfolja a nyugati krónikások leírásait vérengző, s kegyetlen mivoltunkról. Honfoglalásunkkor valószínűleg szerepet játszott a Kárpát-medence hegyoldalainak szőlői. Valószínűleg már időszámításunk kezdete előtt termesztettek szőlőt a kelták, akik a Kárpát-medencén kívül a Balkán-félszigetet is elfoglalták. Pannóniában, a mai Dunántúlon pedig bizonyítottan virágzó szőlőtermelés folyt a római hódoltság alatt. Őseink bortermelő múltja nem bizonyított, azonban azt tudjuk, hogy vándorlásaik idején még Levédiában megismerkedtek a szőlővel és a bor mámorító hatásával. A honfoglalás időszakában aligha találhattak itt borospincéket. Ha az itt élő népek (szláv, avar, bolgár) műveltek is szőlőt, a folytonos háborúzás nem kedvezett a szőlőtermesztésnek. Még az államalapítás előtt, a portyázó korszakunkban lehet, hogy az előbb említett népeket szőlőtermesztésre kényszerítették, de valószínűbb hogy szivesebben szerezték be az elfoglalt város, kastély, apátság pincéiből.

A XI. századtól a szőlő a legkedveltebb növény lett. A tatárjárás után IV. Béla királyunk kiváltságokkal segítette a szőlőtelepítőket. Az Anjou-királyok korában tovább fejlődött a bortermelés és fellendült a kereskedelem is. A magyar bortermelés egyik virágzó időszaka volt Mátyás uralkodásának három évtizede. A török hódoltság idején a megszállók mindig megtalálták a módját a borajándék kikényszerítésének, de írásos források bizonyítják, hogy nem egy török méltóság birtokolt kisebb-nagyobb szőlőskerteket. A Habsburg-uralom alatt sok problémánk volt a borral, különösen az exporttal. A Birodalom korlátozta a magyar borexportot, mivel ez konkurencia volt a cseh, szlovák és osztrák bornak. A tokaji bor a XVII. század felé kezdett igazi nemzetközi hírnévre szert tenni. Ekkorra alakult ki az aszú és a szamorodni készítésének egységes gyakorlata. A XVIII. században ismét felvirágzott a szőlő- és bortermesztés a beköltöző rácok, svábok és tótok tevékenysége nyomán. Bizonyára ebből az időből származik az a mondás: nem is bor az, amelyet nem Magyarországon termeltek, és nem Lengyelországban neveltek! A nagy népességnövekedés jótékony hatással volt a gazdaságra, mivel feltörték a legelőket is és bevonták a termelésbe. Azonban a feltört területeken homokviharok pusztítottak, meg kellett valahogyan kötni a földet, s szőlőt telepítettek a földekbe. Így elterjedt az Alföldön is a szőlőtermesztés. A homoki szőlőművelés mellett van, hogy a homok ellenáll a filoxérának is. A XIX. században a magyar bor nem tudta felvenni a versenyt a nyugati borokkal, melyet a nem szakszerű kezeléssel magyaráztak. A reformkor idején lassú fejlődés kezdődött, ami a szabadságharc után felgyorsult. Újabb lendületet kapott a kiegyezéssel, mely által kedvező gazdasági feltételek teremtődtek. A század végére virágzó gazdaság alakult ki, s ekkor jött a filoxéravész, mely elpusztította a szőlőskerteket. Bortermelésünk a felére esett vissza, borhiány alakult ki. Terjedt a borhamisítás és borimportra szorultunk. A hatóságok megalkották a mesterséges borok készítésének tilalmáról szóló bortörvényt. A filoxéra hatalmas károkat okozott, de haszna is volt, megújult a magyar szőlőtermesztés. Az megújult szőlőtermesztés az első világháborúig folyamatosan fejlődött. A trianoni békediktátum erre is nagy hatással volt, mivel a borfogyasztó népesség a határokon túl rekedt, így hiába maradt meg bortermelő vidékeink kétharmada. A monarchia felbomlása után újabb csapás érte a hazai bortermelést, piacaink nagy részét elvesztettük, s így törvénnyel próbálták szabályozni a bortermelés mértékét. Ez a mélypont boraink minőségén, így hírén is foltot hagyott. A második világháború után bortermelésünk ismét katasztrofális állapotba került. Ekkor erkölcsileg is mélypontra süllyedt, bornak nem nevezhető italokat készítettek. Később az állam hatalmas anyagi ráfordítással akarta helyreállítani a hazai bortermelést. Támogatást adott a szőlőtelepítésre. A kezdeti nehézségek ellenére sikerült ismét fejlődni, rohamosan nőtt az export. Az export azonban meghatározta a hazai minőséget, mivel keleti felvevőpiacaink a szőlőt nem látott borokat is megvették. A kilencvenes évek elején elvesztettük piacaink nagy részét, ami súlyos termelési válsághoz vezetett

Szüret Badacsonyban, metszet a XIX. századból

Vissza a lap tetejére...