 |
1998. december 31-én aztán elérkezett az
évtizedek óta várva várt nagy nap (pontosabban éj), amikor is éjfélkor
bejelentették az immáron visszavonhatatlanul rögzített árfolyamokat a
nemzeti tagdevizák és az Euro között. Ez a pillanat a gyakorlatban azt
is jelentette, hogy olyan, többnyire nagynevű pénzek, mint a német
márka, francia frank, osztrák schilling, olasz líra, spanyol peseta, és
még sorolhatnánk, befejezték pályafutásukat. Papíron ugyan léteznek még
a fent említett valuták, de e pillanattól kezdve csupán az Euro
váltópénzeivé váltak, csakúgy, mint mondjuk a fillér a forinthoz képest.
Ezen felül az Euro készpénz híján a készpénzforgalomban testesítik meg
az újdonsült valutát. Ugyanezen nap - pontosabban 1999. január 1-én -
emelkedtek erőre az Eurót szentesítő törvények és szerződések.
1999 újévét követően a Központi Bank átvette a nemzeti jegybankok
szerepét, ezen szerv végzi ezentúl az Euro interveniálását más
valutákkal szemben, és a monetáris politika végrehajtójává is vált. A
tagországok államkötvényeit ezentúl szigorúan Euróban kellett
kibocsátaniuk.
Ugyanezen dátumtól kezdve mondhatjuk, hogy a lakosság is egyre jobban
informálódni kezdett az új pénzzel kapcsolatban. Igaz ugyan, hogy
Euróval kapcsolatos propagandák már 1999 előtt is zajlottak, de az igazi
szembesülésről csak innentől beszélhetünk, ettől a dátumtól kezdve
ugyanis minden kereskedelmi egységnek kettős árazást kell alkalmaznia,
vagyis a "normális" árak mellett fel kell tüntetni az Euróban
meghatározott árakat is. A váltásnál szigorúan a megadott arányszámot
kell használni, matematikailag korrekt kerekítés alkalmazása mellett,
Eurocent pontossággal. Jutalékot szigorúan tilos számítani, ugyanis a
szabályok kimondják, az Eurozóna valutái és az Euro közti konverzió -
bármilyen irányú is legyen az - valójában nem átváltás, hanem
átszámítás.
1999 januárjától kezdve a kereskedelmi bankoknál megjelent az Euróban
való számlavezetés lehetősége. A pénzintézeteknél ugyancsak a fent
említett konverziós eljárást kell alkalmazni, azaz senkit nem érhet a
legkisebb veszteség sem - eltekintve attól az esetleges néhány tized
centtől, amit ugyebár nem lehet nyilvántartani - azért, mert
Eurozóna-beli pénzét Euróra váltja.
Időközben az eredetileg fél évre tervezett párhuzamos periódust igencsak
megcsonkították, mégpedig nem is szabtak meg egységes időpontot, hanem
minden állam maga szabhatja meg a végső átállás dátumát. Németország
szinte egészen extrém módon 2001. december 31-ét szabta meg a márka
elfogadásának határidejét, ami azt jelenti, hogy papíron egyetlen
pillanat sem létezik majd, amikor választani lehetne, hogy márkát vagy
eurót használunk. Az országok többsége február 28-át nevezi meg a helyi
valuta kivonásának dátumául, míg Franciaország, Hollandia valamint
Írország köztes időpontokat választott.
Az ezt követő időszak egyik legfőbb feladatának az ígérkezett, hogy a
lakosságot megtanítsák Euróban számolni. Igaz ugyan, hogy az emberek már
mindenütt találkozhattak Euróban kifejezet árakkal is, de használni
mégsem használták, így a számolgatás, összehasonlítás továbbra is
kinek-kinek a saját valutájában történt. Ennek egyik legfőbb oka az
volt, hogy az árak döntő többsége a lokális valutában "jól nézett ki",
míg Euróban "csúnyán" festett.
A másik kétségtelenül igen nagy horderejű feladat a szükséges
készpénzmennyiség legyártása, kiszállítása, valamint kiosztása volt. A
helyi átálláson felül azonban azt is meg kell valósítani, hogy ne "csak"
a 12 Eurós ország háromszázmillió lakosát lássák el készpénzzel, hanem
az azon kívül, EMU-tagdevizával rendelkező személyeket, többek között
például Magyarország schillinggel, márkával, lírával, valamint egyéb
készpénzzel rendelkező lakosságát is. Természetesen ez utóbbit nem
kellett olyan intenzitással véghezvinni, mint abban a régióban, ahol az
Euro hivatalos fizetőeszközzé vált, de egy két hónap alatt ezen helyeken
is meg kellett küzdeni az átállás nehézségeivel.
|
 |
