Törpeharcsa:

Leírása:

  Teste vaskos, elsõ része hát-hasi irányban, hátsó része pedig oldalról lapitott. Feje és szája nagy. A száj körül 8 bajuszszálat visel. 2 bajuszszál a szem és az orrnyílása között, a két leghosszabb a szájszögletben, 4 pedig az alsó ajkon található. A hátúszó és a farokúszó között kicsiny zsírúszó van. A farokúszó jól fejlett, szegélye enyhén bemetszett. A mellúszók és a hátúszók elsõ sugara kemény tüskét alkot, amelynek valószínû rendeltetése a ragadozók elriasztása. Fontos megkülönböztetõ bélyege, hogy a mellúszók kemény tüskéje a belsõ élen erõsen fogazott, csak közvetlenül a csúcsnál sima. (Idõsebb példányoknál e fogazat lekopott lehet, de még így is jól felismerhetõ.) A hosszú farok alatti úszó szegély domború. A test csupasz, a pikkelyek hiányoznak.
   Színezete nehezen írható le, mivel vízterületenként és az életkorral is erõsen változó. Háta és a feje felsõ része olajbarna, néha majdnem fekete vagy lilás árnyalatú. A testoldalra a has felé világosodó sárgásbarna alapszín a jellemzõ, gyakran szabálytalan sötétbarna foltokkal tarkított. A has sárgásfehér. Az úszók a testoldalhoz hasonló színûek, de annál lényegesen világosabbak. A páratlan úszók sugarainak és hártyájának színe nem tér el jelentõsen.

Elterjedése:

  Eredeti elõfordulási területe Észak-Amerika keleti része Kanadától egészen a Mexikói-öbölig, de az Egyesült Államok középsõ területein is sokfelé megtalálható.
Terjesztése - a múlt század végén - egyrészt nyugatra, Idaho államba és Kaliforniába, másrészt Új-Zéland és az európai kontinens felé történt. Földrészünkön francia és német díszhaltenyésztõk akváriumaiban tûntek fel az elsõ példányok 1880-ban. Széles körû elterjesztésük 1885-ben kezdõdött és MAX BORNE nevéhez fûzõdik, aki borsos áron kínálta a tógazdáknak az új csodahalat. Horgászok és akvaristák is segítették terjesztését. A honosítás olyan jól sikerült, hogy a törpeharcsa néhány évtized alatt eljutott Európa szinte valamennyi országába. Ma már a Brit-szigetektõl Ukrajnáig és Olaszországtól Norvégiáig általánosan elterjedt az élõhelyi igényeinek megfelelõ vizekben.
  Hazánkba elõször 1902-ben jutott el, a Balatonba 1904-ben már szervezett telepítése történt. A 60-as évekig lényegében az ország egészterületén gyakori volt, az utóbbi két évtizedben az Alföld vizeibe szorult vissza. A Dunában és mellékvizeiben Paks fölött már ritka. A Dunántúlon szórványos elõfordulású.

Biológiája:

  Homokos vagy iszapos medrû, nyáron erõsen felmelegedõ vizekben él. Különösen a csatornákat, a holtágakat és a nagyobb folyók lassúbb folyású szakaszait kedveli. Rendkívül kedvezõ életfeltételeket talált a Kiskörei víztározóban. Régebben nagy tömegben élt a nem megfelelõ mûszaki állapotban lévõ halastavakban, ahonnan napjainkban fokozatosan kiszorul.
  Általában éjjeli életmódot folytat, de nyáron az éhség gyakran az egész nap folyamán mozgásra kényszeríti a törpeharcsa-csapatokat. Hároméves korában ívik elõször, ilyenkor csapata párokra szakad a kemény aljzatú gödrös mederszakaszokon.
  A hazánkban élõ halak közül a törpeharcsa ívása és ivadékgondozása a legérdekesebb. A nõstény vízinövények által jól elrejtett helyen készíti el gödörszerû fészkét, de gyakran elfoglal kész ívóhelyet, valamely arra alkalmas víz alatti tárgyat is. Nálunk általában májusban ívik. (Itt kell megjegyezni, hogy az Egyesült Államok melegebb éghajlatú déli területein a nyár folyamán többször is leívnak a törpeharcsák.) Az egy-egy nõstény által termelt ikrák száma 1-5 ezer között változik, az ikraszemek meglehetõsen nagyok, körülbelül 3 mm-es átmérõjûek. Az ívás befejeztével a tejes, de az is elõfordul, hogy mindkét szülõ a fészek körül szorgoskodik, védi a lerakott ikrát. Ennek a védelemnek tudható be, hogy a viszonylag kis számú ikra ellenére a törpeharcsa rendkívül szapora halfaj, ha valahol megtelepszik, ott hamar kialakul jelentõs állománya. Az ikraszemek 6-9 napig
fekszenek a gödörben, ezután a hím szájával sorban felszedi õket, így mintegy szájban keltetéssel segít a lárváknak a vastag ikraburok elhagyásában. A kikelõ 6 mm-es törpeharcsa-lárvák egy hétig még a fészekben fekszenek, csak ezután indulnak önálló táplálékszerzésre. A család azonban néhány hétig még együtt marad, a szülõk terelgetik az ivadékot. Ennek a magatartásformának a védelmen kívül elõnye, hogy az apró törpeharcsák más halfajok ivadékához képest jobban hozzájutnak a parti zóna táplálékkészletéhez (VOSTRADOVSKY 1958). Hátránya viszont, hogy kedvez a parazitás fertõzések terjedésének (MOLNÁR 1964).
  Az ivadék táplálékának összetételét részletesen VOSTRADOVSKY (1958) vizsgálta. Megállapítása szerint a 10 napos, 14,2 mm-es ivadék táplálékának többségét zooplankton szervezetek alkotják (CLADOCERA 59,9%, COPEPODA 32,9%, OSTRACODA 6,8%). Késõbb a törpeharcsa fokozatosan mindenevõvé válik. Étrendjében a legfontosabb árvaszúnyog-lárvák mellett - melyek fogyasztásával más halfajoknak jelentõs táplálékkonkurensévé válik - különbözõ bentosz szervezeteket, állati eredetû hulladékokat érjelentõs mennyiségû növényi anyagokat (magvakat, vízinövények különbözõ részeit) találunk. Általában veszélyes ikra- és ivadékpusztítónak tartják, de ezt konkrét vizsgálati eredmények nem támasztják alá. A törpeharcsa alkalomszerû ivadék- és ikrafogyasztásával kapcsolatos adatok általában a tógazdasági körülményekre vonatkoznak.
  A törpeharcsa növekedési üteme - az általánosan elterjedt nézettel szemben - Európa vizeiben nem marad el az Észak-Amerikában mutatottól. Halunk ott sem tartozik a gyorsan gyarapodó halfajok közé, de úgy tûnik, ott hosszabb életû, így ér el nagyobb méreteket. Hazánkban még nem vizsgálták a törpeharcsa növekedését, a rendelkezésre álló szovjet és csehszlovák adatok alapján azonban valamelyest jellemezhetõ lassú fejlõdése. A tájékoztató adatokat FRANK (1955) és VOSTRADOVSKY (1958) közleményei alapján állítottuk össze, zárójelben összehasonlításként PRIEGEL (1966) amerikai számait közöljük (ez utóbbiak nem a testhosszra, hanem a hal teljes hosszára vonatkoznak): 1. év 60-93 mm; 2. 109-145 mm (152); 3. 139-188 mm (193); 4. 168-239 mm (241); 5. 193-271 mm (267). A testtömeg gyarapodása az élõhelytõl függõen jelentõs szóródást mutat, de legalább 4-5 évre van szükség a 300 g-os tömeg eléréséhez. Ennél nagyobb példányok nálunk nagyon ritkák.

Hasznosítása:

  Természetes vizeink  halászatában a törpeharcsa jelentõsége folyamatosan csökken. A rekordévnek tekinthetõ 1967-ben 244 tonnát, 1985-ben már csak 65 tonnát fogtak e halfajból a természetes vizeken dolgozó halászok. A Duna, a Tisza és a Körösök vízrendszerében egyaránt megfigyelhetõ a zsákmányok csökkenõ tendenciája. A Kiskörei víztározóban a rekordév 1982 volt, amikor a halászzsák mányban 61 tonnás mennyiséggel szerepelt. Azóta ott is évrõl évre csökken a kifogott mennyiség (1985-ben 12 tonna).
  A horgászok általában szívesen fogják, de horoggal kifogott mennyiségét a statisztikákból nem lehet megállapítani. Elõfordulási helyein fenekezõ készséggel könnyen zsákmányul ejthetõ.
  A törpeharcsa húsa ízletes, kiváló minõségû. Jelentõs mennyiséget dolgoznak fel évente halászléalapok készítéséhez, kisebb mennyiségben tálcás-konyhakész formában is forgalmazzák. A piacon rendkívül keresett, a jelenlegi mennyiség többszöröse is jó áron értékesíthetõ lenne.

Leírása:

A fiatal harcsához hasonlít. Feje aránylag nagy, lapított. Szeme apró. Ragadozó szája széles, tágra nyitható, szájpadlását sûrû, kefeszerû fogazat borítja. Szája körül, alul-felül 4-4 tapogató bajuszszál található. Törzse zömök, pikkelytelen, erõsen nyálkás. Hátszíne sötétbarna, sötétszürkés, oldalai sárgás árnyalatúak, szürkésbarna márványozással, hasszíne szennyessárga. Mell- és hátúszójának kezdõsugara kemény, tüskés végzõdésû. Hátúszón kívül zsírúszója is van. Farokúszója alig bemetszett.
Az azonos nagyságú harcsától elsõsorban az különbözteti meg, hogy a harcsának csak egyetlen apró hátúszója van, bajuszainak száma felül csak kettõ, farok alatti úszója pedig a végbélnyílástól egészen a farokúszóig húzódik.

Szaporodása:

Már kétnyaras korában ivarérett. Áprilisban, májusban ívik. Ívás elõtt a tejes kisebb gödröt váj ki az ikrának az aljzaton. A nõstény 4-5000, 3 mm átmérõjû ikrát rak.

Növekedése:

A nálunk kis termetû hal háromnyaras korában csak 20-25 cm. Õshazájában jóval nagyobbra nõ.

Tartózkodási helye:

A faluszéli pocsolyáktól az iszapos, csendesen áramló csatornákig mindenütt elõfordul. Bizonyos idõszakokban tömeges elõfordulása észlelhetõ még az olyan nagy folyóvizeinkben is, mint a Duna és a Tisza (ahonnan aztán olyan nyomtalanul tûnik el, mint amilyen váratlanul megjelent).

Táplálkozása:

Éjjeli ragadozó. Fiatal korában férgeket, rovarlárvákat és rákokat fogyaszt. A kifejlett példány ezek mellett ikrát is fal, de elkapja az ebihalat, a békát és a halivadékot is. Télen nem táplálkozik, iszapos gödrökben vermel.

Horgászata:

Úszóval vagy fenekezéssel egyaránt fogható. Csaliként elsõsorban a giliszta jöhet számításba, de az apró élõ halcsali, a halszelet is jól megteszi: a halcsalikra általában a nagyobbja jön.
Horgászata fenekezõ módszerrel a legelterjedtebb. Akár csúszó-, akár végólmos fenekezõkészséggel eredményesen horgászhatjuk. Amilyen igénytelen halfaj, oly kevés gondot okoz a horgászatához szükséges készség összeállítása. Bármilyen fenekezõbot, tároló- vagy peremorsóval, tetszés szerinti zsinórvastagsággal. Horgunk azonban legyen minél hosszabb szárú, hogy könnyebben kioperálhassuk a falánk kis ragadozó szájából; nagysága legyen 1-4-es számú.
A kapás élénk cibálásként jelentkezik. A megakasztott törpeharcsát óvatosan vegyük kézbe, mert tüskés úszóival fájdalmas sebeket okozhat.
Úszós módszerrel a nagyon iszapos tavakban, csatornákban célszerû törpézni. Bármilyen goromba felszereléssel eredményesen fogható. Bátor, mohó kapását még a nagy csukázóúszó is jól jelzi.