Fehér busa:

Leírása:

A fehér busa oldalról erõsen lapított, közepes testmagasságú hal. Feje közepes nagyságú, a pettyes busáénál kisebb.
Szája felsõ állású. Homloka széles, vaskos. A hátúszóban III kemény és 7 osztott sugár található. A szájszöglettõl húzott képzeletbeli vízszintes vonal áthalad a szemen. Hátúszója viszonylag kicsi, szegélye majdnem egyenes. A többi úszó jól fejlett. Mellúszói megnyúltak, de a pettyes busáénál rövidebbek, a testhez simítva nem érik el a hasúszók tövét. A farokúszó mélyen ki metszett. Hasvonalának jellegzetes éle a kopoltyúktól egészen a farok alatti úszóig húzódik. Testét apró, vékony pikkelyek borítják. Az oldalvonal mentén a pikkelyek száma 110-124. Az oldalvonal fölött 28-33, alatta 16-28 pikkelysor található.
Háta szürke, esetleg zöldes árnyalatú. Oldalai és hasi része ezüstös csillogású. A hát- és a farokúszó szürke, a többi úszó sárgás
árnyalatú.

Elterjedése:

Eredeti elõfordulási területét a nagy kínai folyók vízrendszere képezi. Északon elterjedésének természetes határa az Amur-folyó.
Kínában tógazdasági termelésének évezredes hagyománya van. Ennek kimagasló eredményeire felfigyelve került sor évszázadokkal ezelõtt akklimatizálására Japánban, és Délkelet-Ázsia országaiban. Szovjet szakemberek az 1930-as években vetették fel honosításának lehetõségét az európai területeken. 1953-ban kezdõdött a betelepítés Ukrajnába részben az Amur folyóból, részben Kínából származó importállatokkal. Nyugati irányú terjesztését akadályozta, hogy sajátos környezeti igényei következtében szaporítása a hagyományos tógazdasági módszerekkel nem volt lehetséges. Az akklimatizálás során döntõ jelentõségû volt, hogy 1961-ben a Karakorum-csatorna mentén, a türkmén "Karamat-Nijáz" ivadéknevelõ gazdaságban sikerült megoldani mesterséges szaporítását. 1963-tól szovjet Közép-Ázsiában természetes vizekben is megfigyelték ívását.
Magyarországon 1963-ban kínai természetes vizekbõl begyûjtött zsenge ivadékkal indult a honosító munka, majd 1964-1968 között
a Szovjetunióból vásároltunk minden évben fehér busa ivadékot. (Mivel a mesterséges tógazdasági szaporítás során gyakran keresztezték a pettyes busával, majd a hibrideket különbözõ kombinációkban tovább szaporították, 1980-ban a
Szovjetunióból újabb importra került sor tisztavérû, fehér busa-állomány biztosítása érdekében.) Románia 1960-ban, Jugoszlávia
1963-ban, Izrael és Lengyelország 1965-ben kezdett fehér busával foglalkozni. A 70-es évek közepétõl több nyugat-európai és afrikai
ország is megkezdte honosítási kísérleteket. Az amerikai földrészen Mexikó 1965-ben, több közép amerikai ország és az Egyesült
Államok a 70-es években vásárolt elõször fehér busát. Napjainkban folyamatosan érkeznek a hírek halunk importjáról valamennyi
földrész országaiba, így a pontos földrajzi elterjedést nehéz volna megállapítani. Annál is inkább nehéz feladat ez, mivel akad olyan
ország is, ahol néhány év után feladták a honosítási kísérleteket. A nehézségek fõ oka e téren az, hogy a fehér busa-állomány
általában csak mesterséges szaporítással tartható fenn, természetes szaporodásra kevés helyen van esély.

Biológiája:

Tipikus folyóvízi halfaj. Életének egy részét a fõ mederben, az intenzív táplálkozás idõszakát pedig a kiöntésekben tölti.
(Meg kell jegyezni, hogy a fenti - eredeti élõhelyére érvényes - modell hazánkban, a szabályozott folyóvizekben nyilvánvalóan
némileg módosult.) Õsszel nagy csapatokban, a fõmeder legmélyebb szakaszaira vonul telelni. Õshazájában tavasszal az ivarérett
példányok elindulnak a folyók felsõ szakaszán levõ ívóhelyek felé. Az ívás gyors folyású, zátonyos szakaszokon, a vízfelszín
közelében játszódik le május-június hónapokban. A hazai klimatikus viszonyok közt az ikrások 5-6, a tejesek 4-6 év alatt válnak
ivaréretté.
Hazánkban a fehér busa természetes szaporodása biztosnak tekinthetõ a Tisza vízrendszerében. Ezzel kapcsolatban az elsõ
megfigyelés 1973-ban történt a folyó alsó szakaszán, amikor egy idõszakosan víz alá került kubikgödörben nagy mennyiségû, 4-6
g-os egyedsúlyú ivadékot találtak. Tisztázódott, hogy olyan vizeken, melyek az érintett folyószakasszal összeköttetésbe
kerülhettek, 1973-ban e halfajból sem zsenge, sem elõnevelt ivadék nem került kihelyezésre. A kubikgödröt a Tisza árhulláma június 12-17. között töltötte fel vízzel, amikor a folyóban a vízhõmérséklet 20-21,7 °C volt. A vizsgálatok során
azonban nem sikerült megállapítani, hogy az ívás a fõmederben vagy a kiöntésben történt (PINTÉR 1977, 1978). A fehér busa
természetes szaporodásának felderítése a fenti esetet követõen nem folytatódott, de a Tisza egész magyarországi szakaszán nagy
mennyiségben figyelhetõk meg halunk különbözõ korosztályai. A halászok jelzései szerint a Tisza magyarországi felsõ és alsó
szakaszán egyaránt évrõl évre megfigyelhetõ a fehér busák násza. A természetes szaporodás, állomány-utánpótlás jelentkezése
annyit jelent, hogy a honosodás megtörtént.
A szakirodalom nem közöl pontos adatokat arról, hogy természetes körülmények között a fehér busa milyen mennyiségû ikrát
érlel. ANTALFI és TÖLG (1972) adatai szerint testtömeg-kg-onként átlagosan 60000 szem ikra fejhetõ le. Az ikraszemek a
lerakáskor 1,2 mm-es átmérõjûek, majd néhány óra alatt 4-4,5 mm-es átmérõjûre duzzadnak. A nagy, áttetszõ ikraszemek fajsúlya
alacsony, így messzire sodródnak a folyóban. A víz hõmérsékletétõl függõen 1-2 nap alatt kelnek ki a 6 mm-es hosszúságú lárvák.
(ANTALFI és TÖLG szerint mesterséges szaporításnál 22 °C az ikraérlelés optimális hõmérséklete, ebben az esetben a
keléshez 34 óra szükséges.) A lárvák még legalább egy hétig sodródnak, amíg felélik szikanyagukat. Önálló táplálkozásukat már a
folyók lelassult szakaszain, öblökben, kiöntésekben kezdik meg. Ekkor hosszúságuk mintegy 8 mm.
A zsenge ivadék tápláléka a pontyfélék többségéhez hasonlóan alakul, vagyis kerekesférgek, majd fokozatosan egyre nagyobb
zooplankton szervezetek játszanak döntõ szerepet. A másfél centiméteres fehér busa ivadék áttér a detrituszból, baktériumokból,
fitoplanktonokból és apró zooplanktonból álló vegyes étrendre.
A fehér busát a kopoltyútüskékbõl kifejlõdött szûrõszerv sajátos táplálkozásra teszi alkalmassá.
MÁRIÁN, KRASZNAI és OLÁH (1984) szerint a szivacsos szerkezetû szûrõszerv pólusainak mérete az elsõ életévben 25 ± 5 µ, a
második és a harmadik életévben 30 ± 10 µ. Bár a nemzetközi szakirodalom nagy figyelmet szentel a fehér busa táplálkozási
mechanizmusának, nem tudunk pontos magyarázatot adni arra, hogyan válogatja ki a környezetében lebegõ anyagokból azokat,
amelyeket táplálékként ténylegesen felvesz. A számos szerzõ (pl. SZAVINA 1965, 1968; ADÁMEK és SPITTLER 1984;
OPLSZYNSKI 1981; BARTHELMES és JAHNICHEN 1978) által megfigyelt táplálékszelektivitás a kopoltyúpólusok nagyságával
semmiképpen sem magyarázható. Az egyes vizsgálatok során a táplálék összetételét illetõen egymásnak homlokegyenest
ellentmondó eredmények születtek.
BORUCKIJ (1973) az Amur-folyóban azt tapasztalta, hogy a fehér busa táplálékát tavasszal több, mint 90%-ban, õsszel pedig
60-100%a-ban detritusz alkotta. KUZNYECOV (1977) a bakterioplankton rendkívül fontos szerepére hívta fel a figyelmet.
OPUSZYNSKI (1981) tógazdasági vizsgálatai a fitoplankton és a detritusz mellett apró zooplankton szervezetek (Rotatoria fajok és
Bosmina logirostris) nagymértékû fogyasztását mutatták.
KAJAK, SPODNIEWSKA és WISNIEWSKI (1977) négy természetes tóban, hálóketrecekben vizsgálta a fehér busák táplálkozását
és megállapította, hogy a számára hozzáférhetõ nagyságrendû táplálékon belül is válogat, egyes algafajokat elõnyben részesít.
Egyes kékalgafajokat viszont akkor sem fogyasztottak, amikor azok domináns szerepet játszottak a fitoplankton-állományban. Mi
több, ilyenkor jelentõs elhullások voltak a kísérleti halak közt. A halak beltartalmában idõnként jelentõs volt a zooplankton
részaránya, annyira, hogy a szerzõk szerint annak állományára a fehér busák nagyobb hatással voltak, mint a gyorsabb produkciójú
fitoplanktonra.
Intenzíven trágyázott halastavi körülmények közt végzett izraeli vizsgálatok (SPATARU, WOHLFARTH és HULATA 1983) azt
mutatták, hogy a másodéves fehér busák táplálékát döntõ részben (88-95%) fitoplankton alkotta. A zöldalgák (CHLOROPHYTA)
valamennyi vizsgált béltartalomban elõfordultak, de az EUGLENOPHYTA és CHLOROPHYTA törzsekbe tartozó algák is 75% körüli gyakoriságot mutattak. A zooplankton szervezetek közül a halak 11%-ánál találtak CLADOCERA és kb. 7%-ánál ROTATORIA és COPEPODA fajokat.
SZAVINA (1968) a fehér busa több korosztályának táplálkozásával foglalkozott. A zsengeivadék táplálékösszetételének alakulását,
fito-, illetve zooplanktont különbözõ mennyiségben és arányban tartalmazó környezetben figyelte meg. Alacsony zooplankton és
magas fitoplankton koncentráció esetén a táplálkozását éppen megkezdõ zsengeivadék az utóbbira kényszerül. Növelve a környezetben a zooplankton mennyiségét, vegyes táplálkozást tapasztalt. A zooplankton 50%-ot tett ki a halak béltartalmában. Amikor a zooplankton túlsúlyban volt a környezetben, a zsengeivadék 10 napos korig azt fogyasztotta, majd élete 10-11. napján jelentkezett étrendjében a fitoplankton, annak viszonylag alacsony koncentrációja ellenére. Ehhez hasonlóan alakult a halak tápláléka a kontroll-tóban. A halak növekedésének összehasonlítása szerint a fejlõdéshez a zooplankton táplálékára feltétlenül szükség van. Valamennyi kísérleti variánsban a korral növekedett az algafogyasztás, és a 12. napon döntõ jelentõségûvé vált. Ebben az idõszakban már megfigyelhetõ, hogy a halak válogatnak, egyes algafajokat elõnyben részesítenek. Az egynyarasok táplálkozásában és növekedésében a szerzõ nagy jelentõséget tulajdonít a fitoplankton minõségi összetételének. Kiemeli a kovamoszatok és ostoros moszatok szerepét. A kétnyarasokkal kapcsolatban megfigyelte, hogy a tó algaállományának összetételétõl függõen, a detritusz is számottevõ komponensévé válhat a halak béltartalmának. A három- és négynyaras busák táplálékában növekszik a nagyobb termetû kékalgák mennyisége.
A különbözõ vizsgálatok értékelése mindenesetre bizonyítja, hogy a fehér busa nem tekinthetõ egyértelmûen fitoplankton fogyasztó
halfajnak mint ahogyan az a hazai szakmai közvéleményben korábban általánosan elfogadott volt. A fehér busa táplálkozásával
kapcsolatos hazai vizsgálatok elhanyagolása, a kérdés leegyszerûsítése akadályozza a tógazdasági termelés hatékonyságának fokozását és annak a szerepnek a megértését, amelyet természetes vizeinkben játszanak az õshonos halfajainktól alapvetõen eltérõ biológiájú fehér busák.
Természetes vizeinkben részletesen még nem vizsgálták a fehér busa növekedését, ezért meg kell elégednünk a 7. táblázatban
közölt tájékoztató adatokkal. Általában megfigyelhetõ, hogy a tógazdaságokból természetes vizekbe kitelepített fehér busák
növekedése új környezetükben felgyorsul. Maximális tömegét a szakirodalom 15-22 kg között jelöli meg, az eddigi európai tapasztalatok tükrében azonban meglehetõsen alábecsültnek tûnnek ezek az értékek. Hazánkban ma már gyakorinak tekinthetõk a 25 kg körüli fehér busák. A horgászsajtó 43 kg-os példányról is beszámolt (bánhidai erõmû hûtõtava, 1985). A rekordpéldányokról érkezõ jelentéseket azonban óvatosan kell kezelni, mert gyakran nem különböztetik meg halunkat a pettyes busától és a két faj mesterséges szaporításból származó hibridjei is gyakoriak vizeinkben.

Hasznosítása:

A fehér busa honosítása révén vizeink halfaunája gazdaságilag jelentõs fajjal gyarapodott. Lehetõvé vált a több halfaj kombinációján
alapuló, polikultúrás tógazdasági haltermelés bevezetése, és költségtakarékos technológia kialakítása holtágak és víztározók
intenzív halászati hasznosítására.
A mesterséges szaporítás hazánkban elõször 1967-ben sikerült, azóta tovább tökéletesedett mind a keltetõházi indukált szaporítás
(H. TAMÁS, HORVÁTH és TÖLG 1982)*, mind pedig a tógazdasági elõnevelés (H. TAMÁS és HORVÁTH 1976) módszere.
Különösen 1972-ig növekedett gyors ütemben a tógazdasági fehér busa-termelés, majd a 70-es évek közepén kisebb visszaesés,
pontosabban arányeltolódás következett be. A tógazdasági polikultúrában halunk ebben az idõszakban a ponty és a pettyes busa
mögé szorult. A 80-as évekre azonban ismét az a jellemzõ, hogy tógazdaságaink második legfontosabb halfaja a fehér busa. Az
1981-1985-ös idõszakban tógazdaságaink éves átlagban 3893 tonna étkezési méretû fehér busát állítottak elõ, ami megfelelt a teljes
étkezési haltermelés átlagosan 22,8%-ának (az 1985. évi értékek: 3523 tonna, illetve 22,2%). Tógazdaságaink termékszerkezet-változása következtében az elkövetkezõ években várhatóan csökkenni fog a fehér busa részaránya az évente elõállított étkezési hal mennyiségében. Ennek ellenére továbbra is második legfontosabb halfajunk marad a ponty után, mivel biológiai tulajdonságai alapján az emberi fogyasztásra alkalmas állati fehérje legolcsóbb termelését biztosítja a magyarországi klimatikus viszonyok között.

A végterméket alkotó, étkezési méretû fehér busa mellett a tógazdaságok 1985-ben 87 tonna egynyaras és 1328 tonna kétnyaras
tenyészanyagot is lehalásztak. A kétnyaras fehér busa egy része intenzíven hasznosított víztározókba, holtágakba és különbözõ
természetes vizekbe kerül kihelyezésre. Ezek a területek a 80-as évek elsõ felében évi 1800-2200 tonna étkezési fehér busa
megtermelését tették lehetõvé. E halfaj termelésére elsõsorban a tógazdaságszerûen üzemeltethetõ, legalább részben lecsapolható vizek bizonyultak különösen alkalmasnak.
A külterjes hasznosítású vizekben már lényegesen kisebb a fehér busa szerepe. A Dunából és mellékvizeibõl évi 15 tonna, a
Tiszából, a Körösökbõl, illetve ezek mellékvizeibõl 150 tonna körüli az éves fehér busa zsákmány, a Balatonból 1985-ben 24 tonnát
fogtak. A természetes nyílt vizek gazdálkodásában a legnagyobb gondot az jelenti, hogy még nem alakultak ki a visszafogás
hatékony módszerei. Hagyományos halászeszközeinkkel ugyanis e halfaj csak nehezen fogható. A legjobb eredmények állított
hálóval vagy téli - jég alatti - halászattal érhetõk el.
Az utóbbi években kialakulóban vannak a fehér busa horgászatának sajátos módszerei. Általában apró lebegõ csalival fogják, ami
lehet kenyérbél, puffasztott rizs, kukorica vagy csontkukac. Nagy mennyiségû lisztes etetõanyag egyidejû alkalmazásával
fokozzák a horgászat eredményességét az olyan vízterületeken, ahol az állomány nagysága miatt érdemes e halfajra horgászni.
Fogtak már nagyra nõtt fehér busát élõ csalihallal és villantóval is. A horgászok által évente kifogott mennyiség a jelenlegi statisztikai rendszer mellett nem állapítható meg.
Környezetvédelmi hasznosítás szempontjából nagy jelentõségû, hogy a szennyvíztisztító halastavak állományában - sajátos
táplálkozása miatt a fehér busa játssza a legfontosabb szerepet (PÓNYI és BÍRÓ 1975; KOVÁCS és OLÁH 1984). E szennyvíztisztítási módszer alkalmazásával tógazdasági vagy természetes vízi továbbnevelésre alkalmas, kétnyaras fehér busa állítható elõ, rendkívül kedvezõ üzemgazdasági feltételekkel.
A 70-es évek elején a hazai halászati kutatás nagy reményeket fûzött a fehér busa más tógazdasági haszonhalainkkal való
keresztezéséhez (BAKOS 1973; BAKOS, KRASZNAI és MÁRIÁN 1976). Az üzemi gyakorlatban csak a pettyes busával alkotott hibrid terjedt el, de az sem biztosított olyan elõnyöket, amelyek ellensúlyozhatták volna az ily módon "megváltoztatott" táplálkozási
tulajdonságokból eredõ gazdálkodási problémákat. E hibrid elterjedése még nehezebbé tette a termelésbiológiai szempontból
kívánatos tógazdasági halfaj szerkezet kialakítását.
A fehér busa a közepes húsminõségû halak közé sorolható. Zsírtartalma viszonylag alacsony, a hús laza, a szálkák száma a
pontyénál nagyobb. Mivel nehezen szállítható, élõ állapotban nem értékesíthetõ. Elkészítési módjai a lakosság körében még nem
eléggé ismertek, így értékesítésében az utóbbi években nehézségek mutatkoztak. Ezt a kérdést a jó propaganda mellett a
feldolgozottsági fok növelése oldhatja meg.
Külföldi értékesítési lehetõségei viszonylag korlátozottak. Elsõsorban olyan országokban számíthat a fehér busa piaci sikerre, ahol
nagy hagyományai vannak a tavi és folyami halászatból származó hal fogyasztásának.