Angolna:

Angolna:

Leírása:

Egybeolvadt páratlan úszói, a hasúszók hiánya, egészen apró pikkelyekkel borított, jellegzetes
formájú teste azonnal megkülönbözteti vizeink valamennyi halfajától.
A megnyúlt testforma, az elcsökevényesedett bordák és a rendkívül erõs vázizomzat nem más, mint e halfaj igen magas fokú alkalmazkodási módja a természetes környezethez. Segíti a táplálék megszerzésében, de mindenekelõtt vándorlásában. A folyókon fölfelé úszó angolnák ezért nem ismernek leküzdhetetlen akadályt, ezért képesek vizenyõs réteken, mohaszõnyegen, más halfajok számára bevehetetlen terepen is hosszú utat megtenni. Nem mellékes szempont, hogy a kicsiny, kúp formájú fej, majd a hengeres, csak a farokrészen lapított test nagyszerûen szembe tud szállni a víz sodrásával. Erre nagy szükség van a folyókon fölfelé vezetõ út során és a kontinensünktõl távol fekvõ ívóhely elérésében is.
Feje a testhez viszonyítva kicsiny, a fejforma egy-egy vízterületen belül is változó. Ez a táplálkozási viszonyokkal függ össze. A hegyes orrú, keskeny fejû angolnák mindenevõk, a tompa orrú, széles fejû angolnák döntõen ragadozó életmódot folytatnak. A két forma egymástól nehezen különíthetõ el, tekintettel az átmeneti alakok sorozatára. A hegyesebb, illetve tompább orrú angolnák részaránya általában az adott élõhely táplálkozási viszonyait jellemzi.
Úszóiban csak lágy sugarakat találunk. A mellúszók közvetlenül a kopoltyúnyílás mögött helyezkednek el. Alakjuk az állat fejlõdése során változik, az ívási elvándorlás közeledtével egyre megnyúltabb, hegyesebb lesz. A hasúszók hiányoznak. Bár a hát-, farok- és farok alatti úszó önálló vázszerkezete megkülönböztethetõ, az összefüggõ hártya következtében a páratlan úszók egységes koszorút alkotnak.
A csupasznak látszó testet apró, legfeljebb 2 mm-es nagyságú cikloid pikkelyek borítják, amelyek azonban a nyálka- és hámréteg alatt maradnak. A laza szerkezetet alkotó pikkelyek a test különbözõ részein más-más idõpontban, meglehetõsen rendszertelenül fejlõdnek ki.
Annak ellenére, hogy a kifejlett angolnák testszíne vízterületenként változhat, fontos hangsúlyozni, hogy a faj jellegzetessége az egyedfejlõdés során tapasztalható színváltozás. A tengerbõl felvándorlását megkezdõ, teljesen áttetszõ, ún. üveg angolna fokozatosan pigmentálódik. Ebben a stádiumban van a hazánkban évrõl évre importált ivadék. GÖNCZY és THAY (1985) szerint hazai természetes viszonyok között a telepítést követõ 3-4. hónapban az angolnaivadék színe már jellegzetesen olajzöld. Kedvezõ táplálkozási feltételeket biztosító vizekben az angolna a telepítést követõ második év nyarától kezdve fokozatosan bronzszínûvé válik. A kezdetben zöldes árnyalatú bronzszín a hasi tájékon világosabb, a háton sötétebb. Ez a színezet vizeinkben mintegy 3-4 évig jellemzi az angolnát. A további fejlõdési szakaszban a hasi tájék fokozatosan világosabbá válik, ezüstösödik. Az ezüst angolnának nevezett, elvándorló példányoknál a has és a hasi oldaltájék ezüstös, amely a hát felé a bronzszínen át sötétzöldbe, majd kékesfeketébe megy át.

Elterjedése:

Európában az angolna részben természetes bevándorlása, részben a rendszeres telepítések következtében valamennyi jelentõsebb vízterületen megtalálható. A messzi északi Pecsora folyótól kezdve körben, kontinensünk egész partvonalán elõfordul. Lényegében nincsen olyan folyó, amelyben ne vándorolnának be az angolnák.
Európán kívül megtaláljuk Marokkó atlanti partvidékén, valamint kisebb mennyiségben a Földközi-tengerbe ömlõ közel-keleti és észak-afrikai folyók vízrendszerében.
Évente a legtöbb angolnaivadék Franciaország atlanti partvidékére érkezik. Ezzel szemben a Boszporuszon át a Fekete-tengerbe már csak egészen minimális a bevándorlás. BERG (1948/1949)* szerint az angolna a Duna, a Dnyeszter, a Bug, a Dnyeper, a Don, a Kubány és a Rion folyókból egyaránt ismert, de szórványos elõfordulású. A ritka elõfordulás következménye az a még napjainkban is élõ nézet, hogy nem õshonos hala hazánknak. Tény, hogy gazdaságilag jelentõs állományát a rendszeres telepítésnek köszönhetjük, a csekély természetes bevándorlás halászati szempontból elhanyagolható jelentõségû. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy jelenlétét a középkortól kezdõdõen számos írásos emlék tanúsítja vizeinkben. Vitatott persze, hogy a régebben fogott angolnák milyen mértékben származtak a Balti-, az Északi- vagy a Fekete-tengerbõl. A múlt század közepétõl már a Németországban beindult telepítésekbõl származó példányok is bonyolították a természetes elterjedésrõl alkotott képet (LANDGRAF 1888; VUTSKITS 1915).
Hazánkban már a XIX. század végén történtek kísérletek az angolnaállomány növelésére.
A rendszeres telepítések azonban csak 1961 után indultak, fõleg Franciaországból vásárolt népesítési anyaggal. RIBIÁNSZKY MIKLÓS irányításával bontakozott ki az az angolnaprogram, amely az ország számos vízterületén hozzájárult a halászat értékesebb zsákmányának kialakulásához.
Legnagyobb vizünk, a Balaton rendszeres angolnatelepítése is 1961-ben indult, 50 ezer db növendékangolna kihelyezésével. A pigmentálódó ivadék telepítése 1962-ben kezdõdött, és évi 2-4 millió db közötti mennyiséggel folyik napjainkig.
Ugyancsak 1962-ben kezdõdött a Velencei-tó, valamint több zárt tavunk és holtágunk "angolnásítása" (a Fertõ-tó osztrák oldalán már 1958-tól folyt a telepítés). Annak ellenére, hogy az 1980-as évektõl a kihelyezések gyakorlatilag a Balatonra és a Körösök néhány holtágára korlátozódtak, az angolna - néhány kisebb zárt vízterületet leszámítva - valamennyi síkvidéki álló- és folyóvizünkben megtalálható. A magyarországi elterjedéssel és a telepítésekkel foglalkozó közlemények PINTÉR (1984) bibliográfiája alapján tekinthetõk át.

Biológiája:

Az angolna rejtélyes biológiája, vándorlásai, szaporodása ARISZTOTELÉSZ-tõl napjainkig számos természetbúvárt foglalkoztatott. Születtek is különbözõ, az elsõ hallásra és az adott korban logikusnak látszó elméletek, amelyek aztán az idõk folyamán feledésbe merültek. Századunkban az angolna fokozódó gazdasági jelentõsége és a tenger életének megismerésére irányuló törekvés óriási kutatómunkát kényszerített ki. Ma már elmondhatjuk, hogy az angolna egyes életciklusai (57. ábra) nagy vonalakban ismertek (SINHA és JONES 1975; TESCH 1973).
Ugyanakkor számos - gazdasági szempontból is igen érdekes - részletkérdés még megválaszolásra vár, bõségesen nyújtva témát a jövõ kutatóinak.
Az angolna biológiájával kapcsolatos alapvetõ felfedezés SCHMIDT (1906, 1923) dán kutató harmincéves munkásságának köszönhetõ. Ma már klasszikusnak számító munkái szerint az angolnák bölcsõje nem messze a Bermudáktól, a Sargasso-tenger egyik mélyedésében, a Nares-teknõben van.
Jelenlegi ismereteink szerint ez azzal magyarázható, hogy az európai és az észak-amerikai kontinens fokozatos eltávolodása ellenére földrészünk angolnái kitartottak korábbi ívóhelyük mellett. A rendkívül költséges kutatások ellenére nem sikerült még e térségben sem ívásra érett angolnát, sem a faj ikráját megtalálni. Ebbõl következik, hogy az angolna nászáról csak akváriumi, mesterséges körülmények közt született megfigyelések (BOETIUS és BOETIUS 1980) állnak rendelkezésre. A testtömeg kg-onként érlelt ikraszám 3 millió darab körül van. Az ikraszemek rendkívül aprók, mintegy 1,2 mm-es átmérõjûek, a bennük található olajcseppek következtében pelágikus (lebegõ) jellegûek. A vizsgálatok szerint az ívási hõmérséklet optimuma 20 °C, így a Sargasso-tengerben a téli hónapokban mintegy 100-200 méteres mélységben kell az angolnanásznak lejátszódnia. Ezzel szemben SINHA és JONES (1975) sajátos elméletet állított fel az angolna ívóhelyérõl. Az említett szerzõk lehetségesnek tartják, hogy az ívás már az európai partokhoz közelebb bekövetkezik, de az ikra, majd a kikelt lárva nyugati irányban tovább sodródik, és a Sargasso-tengerben emelkedik a felszínre.
A tenger felszíni rétegeiben februárban megjelenõ lárvák 5 mm-es nagyságúak, testük áttetszõ. Az észak-atlanti tengeráram rendszer sodorja az európai partok felé a fokozatosan növekedõ és fûzfalevél alakúvá váló lárvákat. Elterjedési körüket és testhossz-növekedésüket az 59. ábra szemlélteti.
A fûzfalevél alakú lárvák (amelyek a kifejlett angolnáktól megjelenésükben olyannyira eltérõek, hogy egykor önálló fajként, Leptocephalus brevirostris néven kerültek leírásra) kb. 27 hónap alatt érik el a kontinentális padozatot (1000 m-es tenger mélység), ahol a passzív vándorlás véget ér és megkezdõdik átalakulásuk üvegangolnává. A kb. 1 évig tartó átalakulás során eltûnnek a jellegzetes ragadozó fogak, jelentõsen csökken a testhosszúság (58. ábra) és kifejlõdik az aktív mozgást szolgáló úszóhólyag. Az átalakulás befejeztével több "hullámban" jelennek meg a folyók torkolatvidékén. Az óceán közelében nagyobb, a beltengereknél már kisebb termetûek a nem táplálkozó, folyókba beúszó angolnák.
A még áttetszõ testû angolnák a fényre igen érzékenyek. Az édesvízi életmódra történõ fokozatos áttéréssel párhuzamosan színesednek, pigmentálódnak. A pigmentfoltok elõbb a testvégeken jelennek meg, majd az egész testet beborítják. A fényérzékeny angolnák csak éjszaka, a pigmentálódottak már nappal is nagy tömegben vándorolnak, követve a folyók partját.
Az angolnaivadék egy része a félsós tengeröblökben marad, onnan csak egy-két évvel késõbb vándorol tovább, vagy egész életét ott tölti. Általános nézetként terjedt el, hogy az utóbbiak többségükben kisebb termetû és lassúbb növekedésû hím példányok. Ennek ellenére sok helyütt ezeket használják az édesvizek népesítésére.
A nemek meghatározása és az állományok ivararányának tisztázása az angolna esetében rendkívül problematikus. A kérdés megoldása gazdasági szempontból igen nagy jelentõségû volna. Részben azért, hogy sikerüljön megtalálni a továbbnevelés szempontjából legjobb népesítõ anyagot, részben pedig azért, hogy lehetõvé váljék az angolna növekedési ütemének pontosabb vizsgálata az édesvizekben.
Régebben az úgynevezett Syrski-féle szerv jelenlétét tekintették a hím ivar minden kétséget kizáró bizonyítékának. E szerv a felbontott angolnában jól felismerhetõ, jelenléte esetén az állatot a növekedési vizsgálatok során a hím ivarúak csoportjába sorolták. SINHA és JONES (1975) azonban mikroszkopikus vizsgálatok során Syrski-féle szervekben ikrakezdeményeket talált, s azok alapján kétségbe vonta a korábbi ivararány-meghatározások pontosságát, különösen a kisebb példányok esetében. Érdekes, hogy 20 cm-nél kisebb, bizonyítottan nõstény angolnát ez ideig még senki sem talált. Ennek oka, hogy az angolnák ivari differenciálódása viszonylag késõn következik be, a nemek meghatározása általában csak a 25 cm-es testhossz elérése után lehetséges. A jelenség magyarázatára a szakirodalomban számos, egymásnak ellentmondó nézettel találkozunk. A fõ kérdés, hogy az angolna ivara milyen mértékben determinált örökletes alapon, és milyen mértékben képesek azt befolyásolni a környezeti viszonyok. Akad olyan szélsõséges nézet is, amely szerint az angolnák neme genetikailag egyáltalán nem meghatározott, az teljes mértékben a környezeti viszonyok függvénye. A kedvezõtlenebb viszonyok közt növekedõ ivadékból hím példányok, a táplálékban gazdag édesvizekben felnevelkedõkbõl többnyire nõstények válnak. Az elõbbivel mereven szembenálló vélemény szerint az angolna neme genetikailag meghatározott. A tengert elhagyó ivadék az adott nemre jellemzõ élõhelyet foglalja el, a leendõ hímek a félsós tengeröblöket, a leendõ nõstények az édesvizeket. Ez utóbbihoz hasonló elvet vall SINHA és JONES (1975) is. Szerintük a gyorsabb növekedésû, s ez okból több táplálékot igénylõ, nõstények kénytelenek feljebb vándorolni. A kevésbé táplálékigényes leendõ hímek viszont a sûrûbb állományban is megtalálják életfeltételeiket.
A felvándorolt vagy telepített angolnák 2-20 évet töltenek el az édesvizekben. Ez az intenzív táplálkozás, növekedés, az ivartermékek kifejlõdésének az idõszaka.
Az édesvízben élõ angolnák táplálékának összetétele rendkívül változatos. Halunk e szempontból is rendkívüli alkalmazkodó képességrõl tesz tanúbizonyságot. Általában bentosz szervezetekkel és csak kisebb mértékben apró halakkal táplálkozik.
A táplálékösszetétel igen jól alkalmazkodik az adott élõhelyen, az adott idõszakban rendelkezésre álló táplálékbázishoz és a konkurens halfajok állományának nagyságához. Jól tükrözték ezt a Balatonon a 70-es évek elején elvégzett vizsgálatok is.
BÍRÓ (1974) vizsgálatai a parti öv és a nyílt víz angolnáira egyaránt kiterjedtek. Megállapítása szerint e két területen az angolna tápláléka lényeges eltérést mutatott. A parti övben a bevonatlakó rákok (Asellus, Dicerogammarus, Corophium, Limnomysis) a legfontosabb táplálékszervezetek. A parttól 1000-1500 méterre már az árvaszúnyog(Chironomus)-lárvák és bábok dominálnak az
angolna táplálékában, melyeket fontossági sorrendben csigák és kagylók (Lithoglyphus és Dreissena) követnek. A halak jelentõsége az angolna menüjében szinte a nyílt vízben növekedett. A halfogyasztás azonban nem volt jelentõs, így a vizsgálatok legfontosabb megállapítása az volt, hogy az angolna és a ragadozó halfajok közt nem volt jelentõs táplálékkonkurencia.
SZÍTÓ és BUZ (1975) hasonló eredménnyel zárult vizsgálata szerint a nyílt vízben az árvaszúnyog-lárvákat követõen a kagylók és a bolharákok a legfontosabb táplálékszervezetek. A megvizsgált 1934 angolnagyomor közül halat mindössze 79 tartalmazott.
A Balatonon kívül csak a Velencei-tavon folytak vizsgálatok az angolna táplálékösszetételének tisztázására. A vizsgált angolnák 40%-a "széles fejû" ökológiai változathoz tartozott, ami a viszonylag jelentõs mértékû ragadozó életmódra utalt. Az ötéves kutatási idõszak során a halat tartalmazó gyomrok részaránya 19-27% között mozgott. A táplálékhalak zöme kárász, küsz, sügér, vörösszárnyú keszeg és egyéb keszegféleség volt (SCHULLER 1973).
Külföldön, a jelentõs angolnatermelésû vizeken szerzett tapasztalatok szerint az angolna nem sorolható a kifejezetten ragadozó halfajok közé. A "széles fejû" (halfogyasztó) angolnák egy-egy állományon belül akkor jelentkeznek nagyobb arányban, ha az angolna - a konkurens halfajok tömeges jelenléte miatt - nehezebben jut hozzá az iszaplakó szervezetekhez, mindenekelõtt az árvaszúnyog-lárvákhoz.
Az angolna növekedési ütemét századunk elejétõl vizsgálják egész Európában. A megbízható, pontos vizsgálati eredmények azonban a legtöbb vízterületrõl még váratnak magukra, fõleg azért, mert az angolna korának meghatározása más halfajoknál lényegesen nehezebb.
Az angolna növekedésének vizsgálatát nehezítõ kormeghatározási problémák tulajdonképpen az angolna eredetileg trópusi élõhelyébõl, bonyolult egyedfejlõdésébõl következnek. Az angolna pikkelyei az életkor meghatározására nem alkalmasak.
Ennek oka nem a pikkelyek méretében, hanem kialakulásukban keresendõ. A pikkelyek az édesvízben alakulnak ki, így az évgyûrûk az édesvízben eltöltött évek számáról tájékoztatnak. Az angolna egyes testtájain azonban nem egy idõben alakulnak ki a pikkelyek. Így a különbözõ helyekrõl gyûjtött pikkelyek eltérõ számú évgyûrût mutatnak. Az évgyûrûk leolvasása, értelmezése is sok nehézséggel jár.
Az angolna életkorának meghatározására leginkább az otolitok alkalmasak. Az otolitok a hallóüregben található kövecskék, melyek mészbõl és kisebb részben szerves anyagokból tevõdnek össze. A tengerben vándorló angolnalárvák otolitjai még homogén felépítésûek, további felépítésük az édes vízben már rétegesen történik. Az otolit kövecske középsõ homogén anyaga jelzi a tengerben eltöltött idõt, a rétegek alapján pedig az édesvízben töltött évek száma olvasható le. E leolvasás körül azonban akad probléma. Egyrészt nehéz az otolitokat megfelelõen elõkészíteni a leolvasásra, másrészt az egyes gyûrûk értelmezésével kapcsolatban is sok vita van szakmai körökben.
Különösen nehéz megkülönböztetni az angolna szezonálisan változó táplálkozási aktivitása következtében kialakuló gyûrûket a tényleges évgyûrûktõl. Ismert életkorú magyarországi angolnáknál például MORIARTY évente 3 gyûrû kialakulását állapította meg (MCGRATH 1976). A módszer javításában a közelmúltban VÉRÓ, PAULOVITS és BÍRÓ (1986) ért el nemzetközi viszonylatban is jelentõs eredményeket.
A módszertani bizonytalanságokkal magyarázható, hogy Európa-szerte kevés a valóban megbízható, összehasonlításokra is alkalmas vizsgálati eredmény. Hazánkban az eddigi egyedüli növekedési vizsgálatot PAULOVITS és BÍRÓ (1984, 1986) végezte a Fertõ-tavon. Eredményeik a korábbi osztrák vizsgálatokhoz képest az angolna növekedési ütemének jelentõs visszaesését mutatják, amit az idézett szerzõk elsõsorban a fokozódó telepítések következtében kialakult állománynagysággal magyaráznak (60. ábra).
Az angolna nemcsak egyenlõtlenül fejlõdik, de az édesvizekben eltöltött idõtartama is rendkívül változékony. Az angolnák egy része néhány év után elhagyja táplálkozási helyét, más példányok hosszabb idõt töltenek el vizeinkben, és akár a 4-6 kg-os testtömeget is elérhetik.
A szakirodalomból ismert eddigi legnagyobb angolnát a múlt században Svédországban fogták, testtömege 7,65 kg volt. A hazai "rekord" 4,15 kg (Balaton, 1986). A rekordnagyságú példányokra azokon a vízterületeken lehet számítani, ahonnan az angolna elvándorlása valamilyen okból nem lehetséges. Ezek általában a mesterségesen telepített, teljesen zárt vízterületek. A legidõsebb ismert példány 50 évet élt egy svájci tóban.
Az édesvízben eltöltött idõt befolyásolják a táplálkozási és növekedési viszonyok, továbbá az egyedi tulajdonságok, sõt az elvándorlás hidrológiai feltételeinek alakulása is. A külföldi szakirodalom szerint az elvándorlásra érettség nem annyira a halak életkorától, mint inkább elért testnagyságától függ.
Sok körülménynek kell kedvezõen alakulni ahhoz, hogy a vándorlásra érett, a vándorlásra készülõ angolnák valóban elinduljanak. A megfelelõ vízjárás, a holdfázisok, a légnyomásviszonyok, a széljárás, sõt a kisebb földmozgások is hatással vannak az elvándorlás intenzitására (DEELDER 1984). Hiányosak ismereteink arra vonatkozóan, hogy milyen hatással van a vándorlás
megakadályozása az arra egyébként már érett angolnákra.
A fõ elvándorlási idõszak õszre esik, de tavasszal is megfigyelhetõ egy újabb hullám, amelyben feltehetõen az õsszel valamilyen okból "lemaradt" példányok vesznek részt. Hazánkban (GÖNCZY 1979) az angolnák mozgása tavasszal március és május közepe között, õsszel pedig szeptember és november közepe között élénkül meg. Tavasszal és õsszel egyaránt két-két elvándorlási csúcsidõszak lehetséges.
Az édesvizekbõl elvándorló angolna jelentõs szervezeti változásokon megy át. Ez a második nagy átalakulás az angolna életciklusában. A zöld angolna ezüst angolnává alakul át. A testszín változásához társul a bõr megvastagodása. Az ivarszervek gyors fejlõdésnek indulnak, ugyanakkor az emésztõcsatorna visszafejlõdik, az állatok befejezik a táplálkozást. Idõközben az apró szemek is növekednek, megváltozik a fej formája.
Az európai beltengerekben még követhetõ az ezüstangolna útvonala, sõt a halászok jelentõs mennyiséget ki is fognak, a nyílt óceánban azonban ez még nem sikerült. Ezért merült fel a gondolat, hogy tulajdonképpen az amerikai angolnák ivadékának egy része vándorol évrõl évre kontinensünk felé (TUCKER 1959). A látványos elmélet mellett szólt a két földrész angolnáinak rendkívül nagy hasonlósága, a csigolyaszám eltéréseinek a hõmérsékleti viszonyokból levezetett magyarázata, az Európából elvándorló ezüstangolnák látszólag gyenge fizikai állapota.
Az immunológia módszereit is felhasználó pontosabb vizsgálatok szerint azonban korántsem olyan nagy a hasonlóság. Az ezüstangolnák energia-tartalékai pedig olyan nagyok, hogy képesek biztosítani az ívóhely eléréséhez szükséges "üzemanyagot" (BOETIUS és BOETIUS 1967, 1980).
A jelenleg általánosan elfogadott nézet szerint a két földrész angolnái különálló fajt alkotnak. Érdekes azonban, hogy az amerikai angolna (Anguilla rostrata) ivadékát - igaz, csekély mennyiségben - az európai partoknál is sikerült megtalálni (BOETIUS 1980).

Hasznosítása:

Az angolna kiváló húsminõsége, piaci keresettsége miatt évszázados hagyományai vannak e halfaj telepítésének Európa halászatilag hasznosított vizeibe. A fokozódó telepítések, a gazdálkodási módszerek és a fogástechnika részben ellensúlyozta a természetes eredetû állományok csökkenését, azonban a növekvõ piaci igények maradéktalan kielégítését nem tette lehetõvé.
Az angolnaivadék begyûjtése az arra alkalmas helyeken a halászat nagy hagyományokkal rendelkezõ, sajátos ágazata. A begyûjtés részben közvetlenül emberi fogyasztásra történik (mindenekelõtt Dél-Európában), részben pedig a kontinens belsejében lévõ tavak, angolnatermelõ gazdaságok népesítõ anyagának biztosítására. A folyókba kilépõ angolnák mennyisége évente erõsen változó. A begyûjtésre többféle módszert alkalmaznak. Már a tengeröblökben is fogják a még nem pigmentálódott ivadékot. Minét feljebb történik a folyóban a begyûjtés, a kifogott angolnák annál nagyobb mértékben alkalmazkodtak az édesvízhez, viszont az édesvízi parazitákkal is erõsebben fertõzõdtek.
A jelenleg elfogadott nézet szerint a begyûjtés helyénél és idõpontjánál is jelentõsebben befolyásolja a népesítõ anyag minõségét a befogás módja. A továbbnevelés szempontjából legjobb tapasztalatokat a speciális ivadékcsapdákkal fogott angolnákkal szerezték.
Rövid tárolás után speciális tartálykocsikban vagy mûanyag rekeszekbe csomagolva az angolnaivadék szállítása repülõgéppel nagy távolságra is biztonságosan történik.
Hazánkban a természetes vízi angolnaprogram beindítását is az exportlehetõségek, nem pedig a belsõ piac igényei indokolják. (Magyarországon az angolna fogyasztása gyakorlatilag a horgászok által kifogott mennyiségre korlátozódik.) Az 1961 óta kibontakozott angolnaprogram eredményeinek elemzése 1982-ig GÖNCZY és TAHY (1985) könyvében található meg. Azóta a zsákmányok tovább emelkedtek. Különösen szembetûnõ a balatoni halászat eredménye, ahol a 98 tonnás, 1982. évi eredménnyel szemben 1985-ben már 238 tonna angolnát fogtak. A Fertõ-tó magyar oldalán 1985-ben 23 tonna angolnát fogtak a halászok, ugyanebben az évben az ország többi természetes vizén alig 10 tonna volt a halászok zsákmánya.
Az angolna fogástechnikája igen változatos. A még táplálkozó angolnákat leginkább varsarendszerekkel, húzóhálókkal - melyek újabban már fõleg elektromosak - és horoggal (egy-egy horoggal felszerelt ún. "angolnababával" vagy a fenékzsinór módosított változataival) fogják. A különbözõ elektromos fogási módszerek az angolna esetében általában igen hatékonyak. Az elvándorló angolnák részben az állandó csapdák, részben a folyókban elhelyezett hálós fogóeszközök zsákmányává válhatnak. A visszafogás mégis csekély hatékonyságúnak ítélhetõ meg, mivel a vízterületek többségénél nincs mód a különbözõ fogási módszerek párhuzamos alkalmazására, ami a legjobb eredményt biztosíthatná. A varsarendszerek felállítását gyakran turisztikai szempontok akadályozzák, az állandó angolnacsapdák mûködése pedig az általános vízgazdálkodási feladatokkal függ össze. A hatékony visszafogás megszervezése mindenütt alapfeltétele az intenzívebb angolnatelepítések beindításának.
A természetes vizekben élõ - bevándorolt vagy telepített - angolnaállomány jelentõs részét horgászok fogják ki. (Hazánkban a horgászok 1985-ben 43 tonna angolnát zsákmányoltak. E mennyiségbõl 24 tonna származott a Balatonból és 5,6 tonna a Velencei-tóból.) Meg kell azonban jegyezni, hogy az angolna a hazai horgásztáborban még korántsem vált olyan népszerû sporthallá, mint más európai országokban. A fokozatosan emelkedõ zsákmányok azonban arról tanúskodnak, hogy egyre több horgász kedveli meg e halfajt.
Feltétlenül hangsúlyozni kell, hogy az angolnásítás indokoltsága - a hazai sajtóvitákban gyakran felbukkant nézettel szemben - nem a halászati vagy horgászati hasznosítás elsõdlegességétõl függ. Részletesebb halászatbiológiai eredmények megalapozhatnák egyes kizárólagosan horgászattal hasznosított vízterületeken is a telepítések felújítását. Ugyanakkor az elsõdlegesen üzemi halászattal hasznosított vizek esetében is lehetséges olyan gazdálkodási irány, amely nem teszi kívánatossá e faj jelenlétét.
Különösen indokolt volna az angolna és más halfajok kölcsönhatásának megismerése. Az ezzel kapcsolatos - meglehetõsen hiányos - nemzetközi eredmények elsõsorban SINHA és JONES (1975), valamint TESCH (1986) munkáiban kerültek ismertetésre. A hazánkban ez ideig végzett vizsgálatok e témában nem teszik lehetõvé messzemenõ, a gazdálkodási gyakorlatban is használható következtetések levonását. Legfeljebb annyi bizonyos, hogy a korábbi felfogással szemben, a táplalékkonkurencia vonatkozásában nem a ragadozó, hanem a békés, bentoszfogyasztó halfajok érdemelnek nagyobb figyelmet. Nagyobb vízterületek (mindenek elõtt a Balaton) esetében növekedési vizsgálatok, populációdinamikai adatok is szükségesek volnának a gazdálkodás tudományos alapokon nyugvó, hatékonyabb tervezéséhez.
A piaci igények mennyiségének növekedése és ugyanakkor a természetes vízi angolnazsákmány csökkenése Európa több országában az angolna intenzív, tógazdasági vagy medencés rendszerû termelésére irányította a figyelmet.
A tógazdasági angolnatermelés terén ismertek a Japánban elért eredmények. Fontos azonban annak hangsúlyozása, hogy az Ázsiában tenyésztett faj (Anguilla japonica) nem azonos a mi angolnánkkal. A két faj biológiájában jelentõs eltérések vannak. Ennek érzékeltetésére talán elég annyi, hogy a japán angolna ivadéka sokkal rövidebb utat tesz meg, és rövidebb idõt tölt a tengerben, mint az európai fajé. A japán angolnatermelési technológia számos eleme átvehetõ, a szolgai másolás, az európai angolna biológiai jellemzõinek figyelmen kívül hagyása azonban zsákutcába vezeti a legambiciózusabb törekvéseket is.
Európában eddig csak néhány országban sikerült üzemi szinten is eredményesen megvalósítani az angolna intenzív termelését. Az alkalmazható technológiai modelleket a 10. táblázatban jellemezzük.
Hazánkban a tógazdasági angolnatermeléssel kapcsolatos kísérletek a 70-es évek közepén megtorpantak, a zárt vízellátású rendszerekben szerzett tapasztalatok pedig nem voltak elégségesek a technológia fejlesztéséhez. A 80-as évek elején külföldi technológia alapján beindított két angolnás üzem átfolyóvizes rendszerû. Közülük az egyik azóta gazdaságossági problémák miatt felhagyott e halfaj termelésével, a másik telep (Balatoni Halgazdaság, Hévíz) 1985-ben 71 tonna angolnát állított elõ.
Hasonló nehézségekkel egyébként a külföldi angolnás üzemeknek is meg kell küzdeni, a kedvezõ piaci lehetõségek azonban kényszerítõleg hatnak a technológia tökéletesítésére.
Az intenzív technológiák elterjedésével a tenyészanyag biztosítása válik az angolnatermelés legfontosabb korlátozó tényezõjévé. E probléma megoldását az Európa-szerte folyó mesterséges szaporítási kísérletek felgyorsulásától és az eredmények mielõbbi hazai adaptálásától várhatjuk.

MÉRET- ÉS MENNYISÉGI KORLÁTOZÁS ALÁ ESÕ HALFAJ!

Az angolna nemcsak sajátos, minden részletében máig sem felderített életével vonta magára az utolsó két évtizedben a magyar horgászok és halászok figyelmét, hanem azzal is, hogy hazai halfaunánk "szinte" új tagjaként a horgászok egy részének ellenszenvét váltotta ki; más részük viszont kitûnõ húsát, horgászatát egyaránt kedveli.
Gazdasági értékét az adja meg, hogy a hazánkban honos halak közül világpiaci ára a legmagasabb, s korlátlan mennyiségben exportálható.
A "szinte" szót azért kellett használnunk, mert a köztudatban általában úgy él, hogy az angolna csak 1963-ban megkezdett telepítése óta honos hazánkban.
Sterbetz 1947-tõl kezdõdõen gyûjtött és közölt adatokat hazai fogásokról, elsõsorban a Dunából és Tiszából. Herman Ottó 1887-ben megjelent A magyar halászat kézikönyve címû munkájában már leírja, hogy a Dunában elõfordul. Õ is úgy vélte, hogy "...a Fekete-tenger folyórendszerében nem terem, csak elvetõdik..."
Pintér tévesnek nevezi azt a nézetet, hogy nem õshonos halunk, mert már a középkortól kezdõdõen számos írásos emlék tanúsítja jelenlétét vizeinkben. Pintér szerint azt a kérdést, hogy a régebben fogott angolnák a Balti- vagy a Fekete-tengerbõl kerültek-e hozzánk, a horgászok döntötték el, akik gyakran akasztottak meg angolnákat a Duna budapesti szakaszán is, bizonyítva, hogy az itt elõforduló angolnák még vesznek fel táplálékot. Nem tartja valószínûnek, hogy az észak-európai folyókból a Dunába véletlenül, valamilyen úton-módon átkerült angolnák ivarérettségük elõtt lefelé vándorolnának, ráadásul több száz kilométert. Az ivarérett, a tenger felé vándorló angolna viszont már nem táplálkozik.
Ivadékainak hazai vizekben történõ betelepítését élénk szakmai viták követték. Ezek folyamán egyrészt ikra- és ivadékfogyasztását rótták fel, másrészt azt, hogy a ponty és a többi fenékrõl táplálkozó halfaj, illetve a ragadozók táplálékvetélytársa.
Sokfelé próbálkoznak az angolna tógazdasági nevelésével, hogy kihasználják jó takarmányértékesítõ képességét. Ebben élen jár Japán, ahol már szuperintenziv termelési módszereket alkalmaznak, hálóketrecekben, medencékben, zárt rendszerben cirkuláltatott vízzel. Európában is folynak kísérletek ilyen irányban. Az éghajlati különbségek miatt itt elsõsorban az erõmûvek hûtõvizének felhasználásával képzelhetõ el az efféle módszerek alkalmazása.

Leírása:

A kígyószerû testforma az egybenõtt hát-, farok- és farok alatti uszony a hasúszók hiánya, az egészen apró pikkelyek.
A hengeres, izmos testforma teszi lehetõvé, hogy a folyókon felfelé vándorló angolnák minden akadályt leküzdjenek és megtegyenek kisebb utat akár vizenyõs réteken is.
Fejének formája szerint a tudomány két táplálkozó típust különböztet meg: a hegyes fejût, közepes szájnyílással, amely apróállatevõ, valamint a szélesfejût, nagyobb szájnyílásal, amely nagyobb állatokat, köztük halakat is fogyaszt.
Hátszíne általában sötétszürke, hasa sárgás, illetve a tengerbe visszafelé vándorló példányoké fehéres vagy ezüstösen csillogó.

Szaporodása és növekedése:

Az angolna rejtélyes élete, szaporodása Arisztotelésztõl kezdve több mint kétezer éve foglalkoztatja a tudományt. Schmidt dán kutató 30 éves munkája eredményeként állította fel 1922-ben elméletét, ami annyira közismert, hogy könnyen elfelejtjük: nem mindenben bizonyított.
Schmidt felderítette, hogy az angolnák bölcsõje Európától mintegy 6500 km-re, nem messze a Bermudáktól, a Sargasso-tengerben van. Teóriája szerint két angolna faj ívik ott ezek csigolyáik száma alapján különböztethetõk meg. Az európai angolna csigolyáinak száma 115, az amerikaié átlagosan 107. A két faj a Sargasso-tenger két különbözõ ívóhelyérõl származik; az európai faj ivadéka az európai, az amerikai fajé az észak-amerikai folyókba vándorol, ott éri el ivarérettségét, amikor is ívásra visszavonul születési helyére.
Tucker, az ismert szakember ezzel szemben kifejti, hogy valójában nem két fajról van szó, hanem egyazon fajnak, e külsõ körülmények hatására keletkezõ két típusáról. Véleménye szerint az európai angolna tipikusan degenerált, nem lehet képes arra, hogy a Sargasso-tengerbe vezetõ hosszú utat megtegye. Nem ívik a közeli Földközi tengerben sem, noha az ívási lehetõségek a Sargasso-tengeriekhez hasonlóak. Ezzel szeben az amerikai angolnának a vándorlás nem jelent nehézséget: a vízáramlat délnyugati irányú, a keleti partok felé történõ vonulást segíti elõ.
Az angolna 400-700 m mélységben ívik. Amint az ikra felfelé emelkedik, 300 m mélységig a vízhõmérséklet egyenletes, attól kezdve azonban szélességben erõsen változó; az ívóhely déli részén 24 °C-ig, az északin viszont csak 20 °C-ig emelkedik.
Tucker szerint ez okozza a csigolyaképzõdésben mutatkozó eltérést a két típus között. Az amerikai típus lárvájának a magasabb hõmérséklet folytán erõsebb az anyagcseréje, több plankton táplálékot talál, ezért gyorsabban fejlõdik, és lárvaideje rövidebb. Kilenchónapos korában 60-65 mm hosszú, 1 éves korában vándorol fel a folyókba. A kedvezõtlenebb körülmények (alacsonyabb vízhõmérséklet, lassúbb anyagcsere) az európai típus lárvaidejét 3 évre megnyújtják, az angolna ezalatt 75 mm testhosszt éri el.
Tucker teóriáját támasztja alá Fisch, a neves szakíró 1925-ben végzett kísérlete. Az angolnák ívóhelyének északi, hidegebb, "európai" zónájából gyûjtött angolna ikrából 24-27 °C-os vízhõmérsékleten nevelt fel lárvákat, és azok tényleg az amerikai jellegét mutatták.
Az apró, lebegõ angolnaikrából kikelõ 5 mm-es lárva tovább lebegve és közben növekedve emelkedik fölfelé. (Az ikra és a lárva lebegését, emelkedését az teszi lehetõvé, hogy az ikra, illetve a lárva szikzacskója olajcseppet tartalmaz.)
Az eleinte fûzfalevél alakú, áttetszõ téstû lárvák átalakulása kontinensünk közelében kezdõdik. Lassan kialakul a felnõtt áIlatokra jellemzõ testforma, de még mindig hasznos a védelmet nyújtó áttetszõség. Így jön létre az üvegangolnának nevezett fejlõdési stádium.
A folyótorkolatokban jelentõs részét kifogják, részben közvetlen fogyasztásra, részben a távolabbi, a kontinens belsejében levõ olyan vizek népesítésére, amelyek nincsenek összeköttetésben a folyamokkal.
Az édesvízi életmódra áttért angolnaivadék fokozatosan színesedik (pigmentálódik), elõbb a testvégek, majd az egész hal felveszi a sötét színt.
A sötétzöld vagy barnás színû ivadék fölfelé vándorol a folyókban, hogy azokban, illetve a velük összefüggésben levõ állóvizekben intenzíven táplálkozva eltöltsön akár 10-15 évet is.
Az édesvízben eltöltött 2 év alatt kifejlõdnek a pikkelyek, az angolna hasa sárga lesz ("bronzangolna").
Növekedésük életkörülményeiktõl, elsõsorban a táplálkozási viszonyoktól függ. A tejesek jelentõs része már lemarad a félsós vízben, a feljutók, illetve a telepítés folytán érkezõk kb. 200 g-ot és 500 mm-es testhosszt érhetnek el. Az ikrás kivételesen elérheti az 1,5 m testhosszt és a 6 kg-ot. A széles fejû típus általában nagyobbra nõ, mint a hegyes fejû.
Az ivarérettség elérése elõtt az angolna ismét nagyfokú átalakuláson megy át, mindenekelõtt "ezüstangolnává" fejlõdik, hasszíne fehérre változik. Az ivarszervek gyorsfejlõdésének indulnak az angolna befejezi a táplálkozást.
Ha a már nem táplálkozó, legyengült ezüstangolnák mégis eljutnak távoli ívóhelyükre, csaknem másfél évig napi 13 km-es utat kell megtenniük.

Tartózkodási helye és táplálkozása:

Az angolna tartózkodási helyeit - a horgász számára biztos fogást jelentõ megbízhatósággal - nem könnyû meghatározni, mivel évrõl évre is változhatnak. Általánosságban elmondható hogy a lágy iszapos mederfeneket jobban kedveli, mint a kavicsosat vagy köveset. A növényzet vagy a más rejtõzködési lehetõséget nyújtó részeket jobban szereti, mint a nyílt terepet. Folyóvizekben gyakran a folyás és a csendes víz határán tanyázik. Kedveli a gödröket, az öblöket, a nem túl gyors vízfolyású mellékvizek torkolatát a holtágak talalkozását, az élõ folyással, a kikötõket és az egyéb vízi építményeket.
A tavakban a mederesések környékén szeret tartózkodni, meleg éjszakákon az 1 m-nél sekélyebb parti vizekbe is kijön. A Balatonon a mólók és a parti kövezés mentén nappal is szívesen tartózkodik.
Az elsõsorban éjszaka járó angolna az állati eredetû táplálék fogalomkörében mindenevõ. Az iszaplakó szervezeteken, fõként az árvaszúnyoglárvákon kívül elfoagyasztja a kagylót (kiváltképpen a vándorkagylót), a rákot, a békát és halivadékot.
Az angolna elsõsorban a nyári félévben jön horgunkra, áprilistól kezdõdõen. Legkedvezõbb idõszak a szürkület, az éjszaka és a hajnal hasadása. Nappal csak kivételesen kap. Csalétkül gilisztát, haldarabot (halszeletet) és döglött, vagy élõ kishalat használhatunk.

Horgászata:

A táblázat 2. csoportjába sorolt szereléket használjunk.

A táblázat. A bot, a zsinór és a horog arányos összeállítása

Csoport	Terep, halfaj	A bot		A zsinór		A horog nagysága
Csoport	Terep, halfaj	teherbírása kg	dobótömege g	átmérõje 1/100 mm	teherbírása kg	A horog nagysága
1.	Nyílt terepen, apró és közepes nagyságú békés és ragadozó halakhoz	0,50-0,75	0-15	15-25	1,5-3,5	8-16
2.	Nyílt terepen, nagyobb ragadozó és békés halakhoz	0,75-1,50	15-30	25-30	3,5-5,4	1/0-5
3.	Akadályos terepen, nagyobb ragadozó és békés halakhoz	1,50-2,00	30-60	35-45	6,8-11	2/0-1
4.	Akadályos terepen, nagy súlyokhoz Nád közti pontyozáshoz Kuttyogatáshoz	2,50-3,00	60-120	50-60	13,1-17,5	2/0-1 3/0-2/0 5/0-3/0

Ha nem kell messzire dobni, megfelel a forgódobú orsó is.
Ellenkezõ esetben középnehéz peremfutó orsót válasszunk, 0,30-0,40 mm-es zsinórral attól függõen, hogy akadálymentes vagy nagyon akadékos terepen horgászunk-e.
Hosszú szárú, 1-4-es számú horgot használjunk. Amennyiben giliszta a csali, hasznos, ha a horog szárán a csali lecsúszását gátló szakállak vannak. A mélyen nyelõ angolna horgászatához hármas horog felesleges, ennek használata több bajt (pl. elakadást) okoz, mint amennyi hasznot hajt.
Úszó használata felesleges. A fenekezõkészség ólmának súlyát a vízmélység, a hullámzás, a folyás határozza meg.
Az angolna gilisztára áltatában hevesen kap. Ha a horgász elõbb nem venné észre, a horgászbot hegyének rándulásaiból értesül a kapásról. Ha a horgász erre se reagál, elõfordul, hogy a nagyobb angolna vízbe rántja a botját.
Erõs kapása miatt különösebb bevágásra nincs is szükség. Ha idejekorán akasztunk, reményünk lehet arra, hogy az angolna nem nyeli mélyen a horgot. Az eredménytelen kapások ismétlõdése arra figyelmeztet, hogy más halfajok apró egyedei csipegetik Ie a csalit horgunkról.
Ha csalihallal horgászunk kicsit kivárhatunk a bevágással. A kivárásra azért van szüksége, mert az angolnának kicsi a szája, a csalihal lenyelése tehát bizonyos idõt kíván. Természetesen túlzott az a régi mondás, hogy célszerû egy cigarettát elszívni eközben. Bizonyos gyakorlat után tapasztalatból tudni fogjuk, mennyi zsinórt kell engednünk az angolnának ahhoz, hogy biztosan megakasszuk.
Mivel az angolna ritkán jár magányosan, a kapás elhibázása ne okozzon csalódást a következõ kapásra is azámíthatunk.
Akár partról, akár csónakból horgászunk, a csendes, zörgésmentes viselkedés elõmozdítja a sikert.
Zeiske, a publikációi révén ismert horgászati szakember véleménye szerint az angolna horgászatával kapcsolatban hiba fárasztásról beszélni. A horgásznak inkább arra kell törekednie, hogy olyan gyorsan, miként csak lehet, partra vagy a csónakba hozza az angolnát, minden különösebb "harc" nélkül. Ezért ajánlatosabb az erõsebb felszerelés, amivel a nagyobb angolnát is erõltetni lehet.
Már a bevágással igyekezzen a horgász a kígyózva, hevesen védekezõ angolnát rögtön a vízoszlop közepébe emelni. Ha ez sikerül, már túljutott a legnagyobb veszélyen: az angolna nem tudja magát bevenni a fenék akadályai közé.
Az angolna gyors kifogásához elengedhetetlen, hogy a partra vagy a csónakhoz vezetõ úton ne legyen akadály (hínár, ágak stb.). Ezen az angolnát bajosan tudjuk átvezetni. Jobbik eset, ha csak a zsinórunk csavarodik bele valamibe.
Az angolnát legcélszerûbb folyamatos mozdulattal a partra vagy a csónakba csúsztatni úgy, hogy a csónaknak azt az oldalát, amely felõl az angolnát beemeljük, testtömegünk áthelyezésével a vízszintig süllyesztjük.
Megkísérelhetõ az angolnát fejjel a kiemelõhálóba vezetni. Tapasztalt angolna horgászok - Zeiske véleménye szerint - legjobban a kezükben bíznak, és az elõke elõtt mintegy méterrel megragadva a zsinórt, emelik a partra vagy a csónakba zsákmányukat.
Az angolnát papírral vagy ronggyal ragagjuk meg a feje mögött!
A zsákmányul ejtett angolnát élve tartani csak egészen apró szemû, tökéletesen zárható hálós tartóban lehetséges.
Jobb ennél, ha rögtön megöljük. Ezt is könnyebb azonban mondani, mint megtenni. Legcélszerûbb kemény ütést mérni a feje alsó részére, majd keresztülvágni a hátgerincét: a feje mögött és a farok közelében, a nagy példányokét a középtájon is.