"Az öltözködést a kultúra sok évszázados fejlődése alakította ki. A hidegtől való védelem mellett fontos szerepet játszott a viselet szimbolikus és mágikus jelentősége is." (4, Tarján Gábor: Mindennapi hagyomány, 1993, p. 64)
őseinknél a ruha védelmi szerepe nem fizikai tulajdonságaiban, hanem varázserejében volt, a gonosz szellemek ártó hatalma ellen védekeztek vele. Ugyanígy mágikus eredetűek a testdíszek és a különféle ékszerek. A modern kozmetika elődje, a testfestés is alkalmakhoz kötődik, rítus keretében zajlik.
A hagyományos kultúrákban a ruha mindig mutatta az illető társadalmi helyze-tét, életkorát, származását. Az egyes rétegeken belüli egyéniségek az apró rész-letekben fejezhették ki egyéniségüket.
A népviseleti darabok újra és újra divatba kerülnek, de egyetlen népi eredetű ruhadarab sem aratott olyan nemzetközi sikert,
mint az észak-amerikai telepe-sek nadrágja, a farmer. Felfedeztük, mennyire előnyösek az egyszerű népi szabásvonalak, takarékos anyagfelhasználásukkal, természetes alapanyagukkal.
A testkultúra, akárcsak az öltözet, az adott természeti feltételek függvénye. A magyar parasztságra nem volt jellemző a mindennapos tisztálkodás. Alsó ruhá-jukat csak hetenként váltották, a pásztorok még ritkábban. ők vászongatyájukat zabszalma hamujába forgatták, bedörzsölték hájjal, hogy féregmentes és vízhatlan legyen. Gyakori volt a szájba vett vízzel arcmosás - különösen télen. Nyáron sokkal gyakrabban fürödtek meg a közeli tóban, patakban.
A hajviselet koronként változott. A honfoglalás korában a tar fej volt a divatos, a kereszténység felvételével a hosszú hajviselet uralkodott a férfiak körében. A
török hódoltság idején ismét a leborotvált haj, majd a fonott hajviselet, amit a körhaj és a rövid, nyírott ha követett. A férfi legfőbb dísze azonban évszázadokon keresztül a szakáll volt.
A nők hosszú haja sokáig a nemiséget képviselte, a szűz hajának varázserőt tulajdonítottak. Hajadonfőtt csak a lányok járhattak, az asszonyok mindig takarva hordták a hajukat. Hajat ritkán mostak, helyette zsírozást használtak, ami tartást adott a hajnak és védelmet az élősdiek ellen.
Kezdetben az ágyékkötők, kötényféleségek növényi anyagokból készültek. A vadász és állattartó népek körében a bőr felhasználásával kezdődött az öltöz-ködés. Nemcsak viseletük, hanem számtalan használati tárgyuk elkészítéséhez is a bőrt használták.
A világ különböző részein számos bőrkikészítő eljárás alakult ki, amely igen sok munkafolyamatból tevődött össze. Kezdetben ezeket a munkafolyamatokat egy ember végezte, később azonban különváltak
a mesterségek, a bőrfeldolgozás mozzanatai, módszerei szerint. Így lettek tímárok, tobakosok, vargák, szíjgyártók, csizmadiák. Egyedül a magyar szűcs marad meg "egész mesterség"-nek, aki nemcsak kikészítette a bőrt, hanem kiszabta, megvarrta és ki is hímezte.
A lábbelik legősibb formája a bocskor volt, amelynek tájak, vidékek szerint jel-legzetes formái voltak. A csizma eredeti formája kapcaszerű, sarok nélküli volt. A lovaglás, a kengyel tartása tette szükségessé a sarok megjelenését. A bőrcipők ápolására marhafaggyút használtak.
Növényi anyagokból készült ruhaneműkhöz a lent, a kendert, a csalánt és a gyapotot használták. Hazánk éghajlata a kendertermesztéshez volt a legmegfe-lelőbb, így elsősorban ezt
termesztettük.
A fonást eleinte combon vagy arcon sodorva végezték, az orsó feltalálásával vált lehetővé a hosszabb fonal előállítása. Az elkészült fonalat felmotollálták,
majd a fonalmosás, a szapulás következett. A napon való szárítást gyepfehérítésnek nevezték. Szárítás után mángoroltak, míg a vászon apró gyűrődései ki nem
simultak. A meleg vasalás - amihez kezdetben meleg téglát, majd szene vasalót használtak - csak később terjed el.
"A szövés, a fonal textilanyaggá való feldolgozása, talán a kosárfonásból fejlődhetett ki. A hajlékony vesszőből készült sövény készítése átmenetnek tekinthető a kosárfonás és a szövés között." (5, Tarján Gábor: Mindennapi hagyomány, 1993, p. 76)
A szövőszékeknek sok függőleges és vízszintes változata
alakult ki a lábítós szövőszék megjelenéséig. A fonás-szövés jól illeszkedett a munkafolyamatok éves rendszerébe. Amikor befejeződtek az őszi munkák a földeken, megindult a fonóházak élete, s egészen farsangig tartott. A megszőtt vászonból szabással, varrással készítették el a különféle ruhadarabokat.
Az egyszerű varrásból alakult ki a hímzés divatja, ami az összeerősítésen kívül tulajdonjegyként is szolgált, és gyakran mágikus erővel is bírt. Nemcsak növé-nyi rostokat, állati eredetű anyagokat is használtak textília előállítására, első-sorban a juh gyapját. A gyapjúból nemcsak szövéssel, hanem nemezeléssel is készítettek anyagot, a nyers színű gyapjút festéssel tették változatosabbá, a ter-mészetben szinte minden színre akadt festőanyag. A gyapjúszőttest gyakran tették ványolással, kallással vastagabbá és vízhatlanná.
Míg a vászon főleg alsóruhák, addig a gyapjú szőttes és a posztó felsőruhák alapanyaga.
A viselet kiegészítő darabjai voltak az ékszerek, övek, tarsolyok, tarisznyák. A környező természetben található anyagokból készültek a legegyszerűbb
ékszerféleségek: átlyukasztott bogyók, magvak, apróbb csigák, kagy-lók, fogak, csontocskák, a mezei virágok, a mogyoróvessző mind alkalmasak erre a célra. A kiégetett agyaggyöngyök már fejlettebb technológiáról tanúskodnak.
Az övek eleinte az ágyékkötő tartására, később a ruha leszorítására, ill. díszül szolgáltak.
A szíjhasítás különböző módozatai segítségével készültek a tarso-lyok, a tarisznyák, a nyakláncok és még sok más hasznos dolog.
