Voyager
Amerikai bolygókutaó űrszondák neve. A
Voyager-1 és Voyager-2 (másnéven Mariner-11 és Mariner-12) indult a külső
nagybolygók kutatására. A bolygók kedvező együttállása lehetővé tette sorban a
Jupiter (1979), a Szaturnusz (1980-81), az Uránusz (1986) és a Neptunusz (1989)
végiglátogatását. Mindkét űrszonda elhagyta a Naprendszert.
25 évvel ezelőtt, 1977. augusztus 20-án
indult a külső bolygók felé a történelem eddigi legsikeresebb űrszondája, a
Voyager-2. Feladata a 16 nappal később indított Voyager-1-gyel együtt a Jupiter és a
Szaturnusz megközelítése volt. A Voyager-2 az Uránuszt és a Neptunuszt is elérte,
ezzel végrehajtva a négy gázbolygó meglátogatásával járó, az ún. Nagy Utazás
(Grandest Tour) névvel megjelölt programot.
A két szondának először a
kisbolygó-övezeten kellett áthaladnia. Előttük addig csupán két űreszköz, a
Pioneer-10 és a Pioneer-11 szelte át ezt. A kisbolygóöv összetételét akkor még nem
ismertük pontosan, félő volt, hogy kisebb porszemek károsítják a műszereket. Ez
azonban nem következett be, a páros gond nélkül folytatta útját a Jupiter felé.
A Voyager-1 hamar megelőzte társát —
1979. március 5-én érte el a Jupitert. Elsőként készített fényképet a
Pioneer-szondák által bizonyított, de földi megfigyelésekkel már korábban is
sejtett gyűrűrendszerről. Az 1979 júliusában odaérő párjával feltérképezték
többek között a Jupiter holdjait.
A Voyager-1 1980 novemberében, a
Voyager-2 1981 augusztusában érte el a Szaturnuszt. A bolygó gyűrűi igazi
meglepetéssel szolgáltak — olyan egymásba csavarodó gyűrűíveket fedeztek fel,
melyek létezésére még csak nem is gondolt senki.
A "szokványos" kráterezett,
geológiai aktivitást mutató holdak mellett igazi "csemegeként" szolgált a
Titán nevű kísérője. Vastag, átláthatatlan légköre az első, hold-légkör, amit
felfedeztek az űrkutatás történetében, bár a légkör alá sajnos nem sikerült
betekinteni. A szakemberek szerették volna lefényképezni a Titán felszínét: vannak-e
rajta kontinensek, mennyire hasonlít az ősi Földre? Ezért a Voyager-1-et a közvetlen
közelébe manőverezték annak reményében, hogy találhatnak egy rést a felhőzeten,
amelyen át fotók készíthetők a felszínről. Bár a Voyager-1 érdekes
felhőfoszlányokat kapott lencsevégre, ezáltal olyan közel merészkedett a Titánhoz,
hogy az "kidobta" a Naprendszer fősíkjából, így a szonda több bolygót
már nem látogathatott meg.
A Voyager-2 egyedül folytatta útját —
célba vette az Uránuszt. A távoli, kékeszöld bolygó mellett 1986. január 24-én
haladt el. A szonda még a Szaturnusz gyűrűjén való áthaladáskor megsérült,
beakadt egy forgató platform. Bár úgy tűnt, a hibát sikerült kiküszöbölni,
biztonsági okokból kevesebb képet készítettek, gyorsabb adatátvitellel. Sokáig
kérdéses volt, működik-e kilenc évvel indítása után.
Az Uránusz légkörében szinte semmit
nem sikerült megörökíteni (néhány sejthető felhőalakzaton kívül). A holdak
közül a legérdekesebbnek a Miranda bizonyult, amely olyan képet mutat, mintha előbb
felrobbant, majd újra összeállt volna.
Itt sem volt megállás, a Neptunusz felé
vette az irányt. Földi csillagfedés-megfigyelések alapján korábban is gyanították,
hogy a bolygót gyűrűrendszer veszi körül, de nem tudtuk, milyen és mekkora. Ezért
nagyon félő volt, hogy egy-egy részecskéje károsíthatja a műszereket. Az 1989.
augusztusi megközelítést szerencsére sikeresen átvészelte az űreszköz.
A gyűrűrendszerről készített
felvételek lenyűgözőek voltak.
A Voyager-2 ezután folytatta útját a
Naprendszer külső, ismeretlen régióiba. Fedélzeti radioizotópos áramforrása
jóvoltából még akár évtizedekig is lehet fogni egyre gyengülő jeleit. Ehhez már
ma is 70 méter átmérőjű rádióantennára van szükség!
A szondákon (ahogy a Pioneereken is) arra
az esetre, ha netán idegenek találnák meg, elhelyeztek egy földönkívülieknek
szóló üzenetet. Az arannyal galvanizált hanglemezen a Föld több országa —
köztük Magyarország képviselője magyar nyelven — köszönti a szerencsés
megtalálókat. Hacsak pár ezer év múlva egy műgyűjtő űrhajós utána nem ered,
hogy eltegye emlékbe...
 vissza az előző oldalra |
vissza a főmenübe |